Broken Butterfly

- A kurva életbe! - kiáltottam fel dühömben magam elé, ám kiáltásomra a kastély visszhangja felelt csupán, ahogy újra és újra ismételte dühödt kiáltásomat, mintha csak provokálni akarna vele.

Nagyszerű. Egyszerűen csak nagyszerű. Nem elég, hogy itt vagyok egy isten háta mögötti településen, ahol mindenki teljesen meg van őrülve, akik ha meglátnak azzal támadnak rám ami épp a kezük ügyébe akad. Ó, nem! Ez nem elég. Ashley drága, miért vagy ilyen hülye? Látod most milyen bajba kerültél? Tessék, ide vezet a ostoba, női logikád. Óh, persze, ebből a balhéból egyedül nem tudsz kimászni. És, ki lesz az szerencsés, aki meg kell, hogy mentse a formás kis segged? Na ki? Oh, hát persze, hogy én. Ki más. A francba, hogy nem tudsz bírni magaddal! Grr! Na, és az a kalapos gyíkarc? Kinek hiszi ez egyáltalán magát, Napóleonnak? Hehe, azt meg kell hagyni, röhejes egy szerelése van. Komolyan mondom, ha még egyszer rámászik a rádió frekvenciámra, golyót röpítek abba a sunyi kis pofájába. Oh, de szép is lenne... megfojtani a saját beleivel! Hmm... Kicsit kezdem magam elragadtatni. Ideje a munkára koncentrálnom. Mit is mondott, a csatornába vitték? Jól van Ashley, maradj nyugton, és bírd ki amíg odaérek, mert ha nem teszed, akkor az elnök golfozni fog a golyóimmal. No, ideje indulnom, mert azok a csuhások bármelyik pillanatban itt lehetnek utánpótlással, aminek most valahogy nem örülnék.

- De vajon merre is lehet a csatorna lejárata? - suttogom halkan magam elé. - Áh! Az lesz az! - kiáltok fel örömömben, s sietve el is indultam a csapóajtó felé.

Éppen hogy odaértem a létrához, arra lettem figyelmes, hogy a hátam mögötti teremből hangok szűrődnek át. Azoknak az eszeveszett szerezeteseknek a félelmetes mantrázása volt az, amit hallottam, s a hangok egyre közelebbről, s közelebbről voltak hallhatóak...

- A francba! Nincs nekem erre időm! - S azzal le is ugrottam a csatornába. Egy nagy bukfenccel és némi horzsolásokkal végül sikeresen leérkeztem. Gyorsan a falhoz lapultam, s vártam, vajon utánam jönnek e. A mantravibráció egy ideig még zavartalanul hallató volt, ám hirtelen elhallgatott. Lélegzetem is visszafolytottam, annyira füleltem. A néma csend, mely hirtelen a kastélyra telepedett szinte fülsértőnek hatott. Nem tudom, meddig várhattam ott, lélegzetvisszafojtva, saját szívverésemet hallgatva. Számomra az idő kereke fájdalmas lassúsággal haladt csak előre. Úgy éreztem talán, órák teltek el, ám valójában egy röpke pillanat telt csak el. S ekkor egy velőtrázóan félelmetes röhögést engedett meg magának az egyik csuhás, majd becsapta és bezárta azt a csapóajtót, ahonnét az imént leugrottam. S ekkor, mintha a szemem világát vették volna, oly sűrű sötétség nyelte magába a csatornát. Felkapcsoltam a zseblámpámat. Vajmi keveset ér ez a kis fénycsóva a sötétség tengerével szemben, ám azért valamivel több a semminél. A zseblámpa fényénél leellenőríztem a pisztolyom. Teli a tár. Hibátlan. Fél kézzel a falat simítva elindultam a sötétségben, miközben a lámpával világítottam magam elé. A folyosó felénél járhattam, amikor hirtelen futó léptek zajára lettem figyelmes. Kezem, mely eddig a falat támasztotta, rögvest a pisztolyért nyúlt. Tekintetemmel próbáltam bemérni a hang forrását. Előröl? Hátulról? Honnét jöhetett ez a hang? Megdermedtem. Szívem annyira vert, hogy tisztán kivehető volt ütemes dobogása. Lélegzetemet is visszafolytottan, csak hogy jobban tudjak a hang forrására összpontosítani. Nem jöhetett a csapóajtó felől, mert hallottam volna, ha kinyílik. Akkor honnan jöhetett volna még? S akkor, még a vér is megfagyott ereimben a felismeréstől.

Fölöttem! Azonnal hátrébb ugrottam, s tekintetemet a plafon felé irányítottam. Amit akkor láttam... Négy baljóslóan világító zöld szempár tekintett le rám a plafonról, melyek egy entitáshoz tartoztak. Ennek a kiszúrásához lámpa sem kellett - oly gonoszul parázslottak a szemei. Egy röpke pillanat erejéig azt hittem, most itt a vég. A szívem, úgy éreztem, rögvest túl fog pörögni, és meg fog állni. De nem! Elmémben egy hang azt ordította veszettül: "Lőjj! Lőjj már!! Mire vársz öcsém, meg akarsz halni?" E szavak hatására, valahogy sikerült leküzdenem a félelem szoros béklyóit. Megacéloztam akaratomat, s reszkető kezeimmel erősen megszorítottam a pisztolyom és a lény pofájára irányítottam. Támadóm ekkor döntött úgy, hogy befejezi ezt a kis színjátékot, és egy nem evilági üvöltést hallatva rámvetette magát. Ám ugyanabban a pillanatban sült el a pisztolyom is. Broken Butterfly szája tüzet okádott, s a szörny jópár métert hátravágódott. Hirtelen eltűnt a szemeim elől. Lámpámmal végigpásztáztam azt a helyet ahova kb érkezhetett, de egyszerűen semmi. Nem találtam sehol. Már épp a plafont akartam végignézni, hátha visszaugrott, amikor hirtelen ismét észrevettem a zölden ragyogó szemeket. Ám ezúttal nyolc helyett csak három darab volt. Ezek szerint túlélte. A mutáns egy fülrepesztően hangos, elszánt üvöltést hallatva végső, elkeseredett rohamra szánta el magát. Pisztolyomat két kézzel előretartottam, hogy csökkentsem kezeim remegését. Célbavettem a fejét, s tüzet nyitottam. Broken Butterfly okádta magából a halált. Az első töltény mélyen a jobb melső lábába fúródott, szóval kissé megbicsaklott futás közben. Ez miatt félrerántotta a fejét, így a második lövés nem talált célt, az lepattant az egyik falról. A lény utolsó erejéből elrugaszkodott a földtől s egyenesen felém száguldott. Kattant a ravasz, s a harmadik golyónak is szárnyai nőttek, melyek szélsebesen, süvítve repültek, hogy beteljesítsék kívánságom. A fej szétrobbant, s ragyogó szemei, melyek eddig fejét díszítették akár a legszebb drágakövek, kialudtak, s a földön tompán koppanva megpihentek.

Légzésem még mindig nehéz, a szívem veszettül ver. Testemet elborította az izzadtság.

- Nyugalom, már vége. Megdöglött. - Suttogtam magamnak a sötétben, bár a pisztolyt még mindig nem eresztettem le.

Percekig álltam még ott a pisztolyt maga elé tartva, de végül megnyugodtam, s leeresztettem hű társamat, ki már oly régóta szolgált mellettem. Belenyúlok a zsebembe, s kiveszek egy szál cigarettát. Meggyújtom, s beleszívok egy hatalmasat. Kifújom a lomhán szálló füstöt, majd lassacskán továbbindulok. Még mindig meg kell, hogy mentsem Ashleyt. Elvégre azért vagyok itt. Ez a küldetésem. Újratöltöm a pisztolyom, majd visszateszem a helyére, s tovaindulok. Útközben még belerúgtam egyet ebbe a rohadékba, aki időközben már teljes egészében láthatóvá vált. Bár ne tette volna...

A folyosó egy jobbos kanyar után folytatódott tovább. Majd úgy 30 méter után egy balos kanyar következett. A kanyar egy hatalmas szobába torkollott, amelyben térdmagasságig ért a víz nagyjából mindenütt. A szoba felénél tartottam, amikor hirtelen neszezésre lettem figyelmes. Lámpámat a zaj vélt irányába fordítottam, ám hirtelen valami elrohant közvetlenül előttem, s kivágta kezemből a lámpát, ami nagyot csobbanva elmerült a vízben, s szinte azonnal a becsapódás után ki is kapcsolt. Azonnal kezembe vettem a pisztolyomat, s láthatatlan támadóm felé lőttem. Szerencsém volt. A golyó átszakította a koponyáját, s a lény hangosan agonizálva elterült a földön. Pár pillanatig még hörgött, s haláltusáját vívta, de végül megtalálta az örök nyugalmat általam. Csend költözött a szobára. Épp indultam volna tovább, amikor hirtelen ismételten neszezésre lettem figyelmes, csak ezúttal egyszerre nagyon sok irányból. Tekintetem végigfuttattam a szobán, s amit láttam, az nem tetszett. A szobában teljes sötétség honolt, csak zöld és vörös szempárokat lehetett látni... Mindenütt.

---

Ez kérem a tegnapi Resident Evil hatása volt. Mivel nagyon unatkoztam, gondoltam összedobok belőle valamit. Hát, ez lett belőle. Remélem azért lesz akinek tetszeni fog. :)

Ebéd - amint ismét én főztem - után összefutottam Freakkel, aki szerencsére már jobban volt, szóval minden szép és jó volt - egyedül azt sajnálom, hogy csak olyan rövid ideig ért csak rá, ami mondjuk érthető, mivel ma dogát írt, szal fel kellett rá készülnie. [Remélem jól sikerült a doga! x3] Freak után Motoroshoz mentem át, aki megmutatta a frissen írt számait, majd elmerültünk az RE-ben. Jó móka ez így, csak néha tényleg lehet gazolni a játék alatt.

Olyan 1 óra magasságában jöttem el Tamástól, mert ugye neki mégiscsak suliba kell mennie. Amikor nagyjából félúton lehettem - tehát az Uránvárosi SZTK-nál voltam - amikor arra lettem figyelmes, hogy egy elég szép darab németjuhász keverék kutya egyedül - szal gazdi nélkül - egy bokor körül szaglászgat. Először ügyet se vetett rám, de végül csak észrevett, s közeledni kezdett felém. A magatartásából, és a mozgásából arra következtettem, hogy barátságos, szóval elkezdtem magamhoz hívni. Utólag jöttem rá, hogy hiba volt. Odajött, s egy gyors szagminta után totálisan oda lett értem, és folyamat játszani akart. Nagyon kedves, aranyos egy jószág volt - csak sajna eszméletlenül hiperaktív, és büdös. Ahogy ugrabugrálgatott körülöttem, észrevettem, hogy van biléta a nyakán. Na, akkor egy jó negyed óráig tartott mire lebirkóztam és le tudtam olvasni a blöki nevét, s gazdájának telefonszámát. Felhívtam a tulajt, de lévén, hogy már hajnali fél 2 óra volt, nem volt túlzottan meglepő, hogy a szám nem volt elérhető. Szóval nem volt mit tenni, mentem tovább haza. Bodza kutya pedig hűségesen jött mellettem, és mindenki más embert akivel találkoztunk megugatott. Érdekes egy teremtés. Végül amikor búcsúzóilag megsimogattam annyira belelkesült, hogy lefejelt. De annyira, hogy letörte a már amúgy kissé meglazult piercingem egyik "fejét." Szóval most kénytelen vagyok venni egy másikat magamnak. Nagyszerű, pont a legjobbkor. De az ebnek szerencsére azért nem lett baja. Miután felértem elmeséltem bátyámnak Bodza kutyával való találkozásomat, kiderült, hogy ő már egyszer visszajuttatta gazdájának az ebet. Úgy látszik ismét megszökött. Tényleg fura ez a kutya.

Ma délelőtt még sétáltam egy nagyot a hóviharban(!), hátha meglelem a kutyust, de sajnos nem találtam meg. Remélem visszajut(ott) a gazdájához.

És akkor a végére még egy kis vidámság, de elég lesz belőlem most egy időre, mivel elég hosszúra sikeredett ez a bejegyzés. Íme az új orvosotok:

Doctor Steel's Back an Forth



The Dr. Steel Show: Episode 1

N. M. Darky