Paradox

Hmm... Kissé nagy lett itt a csend, szóval azt hiszem, ideje, hogy kicsit "zajongjak."
Azért nem írtam mostanában, mert kissé magába szippantott ez a fránya időszakos depresszió, illetve hatalmába kerített az antiszociális magatartásforma. Ilyenkor szívem szerint elmenekülnék egy őserdőbe vagy barlangba - tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy hova, csak messze, nagyon messze legyek minden embertől. No, ez nem azt jelenti, hogy bárkivel bármi bajom lenne vagy valami, sőt! Inkább nagyon is úgy érzem, hogy mindenkit hanyagolok - de egyszerűen valami mintha blokkolná bennem azt a fajta vágyat, hogy bárkit is keressek. Ami azért furcsa mert hiányoznak a barátaim/cimboráim. Szóval fogalmazhatunk úgy is, hogy egy paradoxonnal állunk szemben.
Véleményem szerint valamennyire igazuk lehet azoknak az embereknek, akik a medvékhez szoktak hasonlítani, hiszen szívem szerint egész nap aludnék - és még sokszor brummogok is. Nos, nem tudom mi áll pontosan a dolgok hátterében, de mindenesetre elnézést kérek mindenkitől, amiért hanyagoltam őket.

"We have encountered technical difficulties, sorry for any inconvenience!"

Annak ellenére, hogy "remetéhez hasonlatos" életmódot folytatok, történtek errefelé érdekes és mókás dolgok. Múlt pénteken az eredeti tervek szerint Yuberrel találkoztam volna, hogy jól összeverjük egymást - persze virtuálisan. Nos, találkozni találkoztunk is, csak közben Voriék leszerveztek egy bulit, úgyhogy a virtuális hirig helyett inkább csoportosat ittunk. Pesten is megünnepeltük a 20. születésnapomat. Másodjára. Nálunk volt az összeröffenés, amelyen Barna, Vori, Zsigi és egy limitált ideig Miki is részt vett. Felavattuk az új vizipipa kerámiát is, ami Zsigitől kaptunk. A buli olyan fél 5-től hajnali 1-ig tartott kb és elég véresre sikerült. Elég tetemes mennyiségű folyékony agysejtmérget termeltünk be a banzáj során, dehát 7 óra fogyasztás alatt azért ez nem annyira meglepő. Két emberben elég mély nyomott - hehe, az irónia! - hagyott a party, hiszen mint már említettem folyt vér rendesen. Valamikor már eléggé este Vorinak eszébe jutott, hogy menjünk le sétálni a Duna-partra, mert hogy mennyire feeling lenne, és még fotózgatni is lehetne. Mindenki természetesen rábólintott, így hát felkerekedtünk, és elindultunk. A part kikötő részére mentünk, ami azon kívül, hogy hajók kötnek ott ki, úgy néz ki, hogy van egy sík betonplacc, és ahogy azon mész a víz felé, egyszer csak elkezd elég éles szögben lejteni, ami egészen a sziklatöltésig tart. A kettő között - mármint a töltés és a lejtő között - van egy kis szakasz ahol pont el lehet férni. Nos, a cél az a kis szakasz volt, ám azt két módon is meg lehet közelíteni. Az egyik, - ahogy egyébként én tettem pl. - lesétálsz a lépcsőn, míg a másik az, hogy lemész a lejtőn. A bátrabbak - Vori, Yuber, Barna - ott mentek le, ahol menetközben jól el is csúsztak. Persze rögtön fel is pattantak, szóval nem is foglalkoztunk különösebben vele. A töltés vízbe dobálása jobban lekötött bennünket. Amit Vori meg is örökített a gépével, bár én nem vettem észre. Úgy pár kép után odasereglettünk Vori köré, hogy megnézzük milyenek lettek a képek. Az egyik képen iszonyatosan elkezdtem röhögni, mert rohadt viccesnek tűnt számomra, hogy Yuber időközben vörösre festette a körmét. Pár perc röhögés után leesett, hogy befestette a körmét??! Na nézzük csak meg közelebbről azt a kezet! Amikor már fényben kezdtük el tanulmányozni a kezét jöttünk csak rá, hogy amikor jött le a lejtőn, esés közben beletenyerelt egy üvegszilánkba, ami elég durván elvágta a kezét. Na, akkor hatalmas pánik, hogy jaj, jaj, jaj, mi tévők legyünk? Meg fog halni? De nem halt meg, hanem gyorsan bekötötte az ujját, dehát addigra csurom véres lett a keze, meg a kabátját is beszínezte néhol. Miután sikerült mindenkinek megnyugodnia, rádöbbentünk, hogy Barna is hasonlóképp járt, csak az ő keze nem volt annyira megsebesülve. Mikor aztán tényleg lehiggadtak a kedélyek, eszembe jutott a kép, meg a hozzá fűzött kommentem, és ismét valami iszonyatosan elkezdtünk röhögni. Készítettünk még pár képet, aztán hazamentünk, és elláttuk a sebeket, meg megetettük a sérülteket, majd folytattuk tovább az önpusztítást.

És most engedelmetekkel postolnám azt az ominózus képet is - de ha zavar letörlöm!

"Baszki, odanézz! Hogy ki van festve a körme!"

Viszont ezzel egyenlőre búcsúznék is, most ennyi tellett, de majd még idővel jelentkezem ismételten!

N. M. Darky

Drugs, Violence and Zombies.

Szeretném azzal kezdeni eme bejegyzésemet, hogy köszönetet nyilvánítok. Köszönöm szépen annak a nagyon sok embernek akinek eszébe jutottam születésem 20. évfordulójának alkalmából! Igazán jólesett, hogy eszetekbe jutottam!

Hogy keddi napom további történéseit datáljam, így azon nap történéseivel kezdenék. Egész délután unatkoztam, és punnyadtam otthon. Már kínomban vizipipázgattam futurama nézés közben. Miután azt is meguntam, elmosogattam, s kitakarítottam a lakást. De mivel még semmi se akart történni ezért, unalmam és tétlenségem odáig fajult, hogy leültem ps-ezni. Végre fél 7-et ütött az óra, szóval leültem a számítógéphez, mivel Zsófi azt mondta, valami nagyon fontosat akar mondani. Kicsit megijedtem, hogy mi lehet az a nagyon fontos, de mivel azért az is bennem volt, hogy a Vori - aki sokszor olyan, mint egy pletykás vénasszony... - korábban többször is elejtett pár igencsak sokatmondó információ morzsát, így kicsit gyanakodni kezdtem.
Egy olyan órája beszélgethettem msn-en, amikor megszólalt a csengő. Arcomon egy széles mosollyal indultam az ajtó felé, s odaérkezvén finoman kinyitottam a kukucsot, s - tanulván a korábbi eseményekből - ezúttal kicsit alaposan körbenéztem. Ki is szúrtam egy felettébb ismerős zöld sálat az ablakban, s egy pár méterrel odább egy felettébb ismerős, guggoló alakot is. Kinyitottam az ajtót, s az az alak valóban elég ismerős volt aztán is, hiszen nem más volt, mint Zsófi, kezében egy nagy, gyertyákkal megtűzdelt, szív alakú tortával. Bevallom őszintén, eléggé meglepődtem, hiszen nem számítottam tortára - meg hát úgy an block a baby látogatására. Jó, kicsit azért gyanakodtam, de nem voltam biztos benne, hogy ő akar majd jól meglepni.
A tortán kívül kaptam még tőle egy sólámpát, és egy díszdobozos Fütyülőst is. A sólámpa méltó dísze lett a kecónak, passzol oda. Ha csak az a lámpa ég, akkor valami iszonyú hangulatos félhomályt varázsol a lakásba. Szóval umm... Köszönöm szépen itt is, kicsim!
Az ajándékátadás és némi beszélgetés után az asszony elment fürödni, mert útközben nagyon elázott. Pancsolás után kicsivel Vori is befutott, aztán együtt nekiugrottunk a tortának, ami teljes mértékben Zsófi-recept alapján készült. Tudom, hogy nem fejezzük ki magunkat így, mert nem illő, meg furcsán is hangzik egy tortával kapcsolatban, de beszarás mód finom volt. Ilyen narancsos-csokis volt, és huhh... de ennék most még belőle!
Tortázás után elkezdtünk azon tanakodni, hogy mi lenne ha Zsófi már nem menne vissza Veszprémbe, hanem ottaludna nálunk. Nem írom le a gondolatmeneteket, mert hosszú lenne és én most lusta vagyok, meg éhes. Szóval a végkonklúzió az lett, hogy visszament Veszprémbe, - mert kellett neki váltóruha - de szerda hajnalban visszajött, s együtt leutaztunk Pécsre, hogy jól meglepjük az itthoniakat.
Nos, a hatás elsöprő volt. Nem is kívánhattam volna ennél jobb elrendezést.
Amikor beléptünk a lakásba, még mindenki mélyen aludt. Muhahahahaha! Először leraktam a cuccomat, s felébresztettem tesómat. Az arcára kiülő meglepetés megfizethetetlen volt. Szegény pára, hirtelen azt se tudta, hogy hol van, és mi történik! Mondjuk érthető, nem szokta meg, hogy hajnali 12 órakor keltsék fel.
Tesóm után anyámékhoz mentem be, s őket is felébresztettem. Édesanyámnak úgy elkerekedtek a szemei, hogy azt hittem menten kiugranak a helyükről. Volt nagy örömködés, meg miegyéb, majd elmondtam, hogy elhoztam magammal az én imádnivaló kis asszonykámat is, szóval rögvest be is mutattam nekik. Nagyon elnyerte a tetszésüket a "hozományom" azóta is mindig mondogatja anyám, hogy milyen helyes kis barátnőm van. Szóval: Totális siker.
Beszélgettem mindenkivel egy kicsit, ebédeltünk egy könnyedet, aztán sajnos kb indulnunk is kellett, mert Zsófi akart még mobilnetet venni, és azt mindenképp el akartuk intézni, szóval hiába próbáltak marasztalni minket, nem tudtunk sajnos tovább maradni. Meg különben is, asszonykámnak sulija van, onnan meg nem szabad lógni. Nem ám!
A netet sikerült végülis minimális várakozás után elintézni, tehát maradt időnk meginni egy kávét is. A Virág cukrászdában fogyasztottuk el a frissítőnket, miközben beszélgetünk egy jót. Sajnos nem volt sok időnk, a kávé után mennünk is kellett a paraszthoz, hogy elérjük a buszt. A könnyes búcsú után egyenesen a szokásos Laki-Freak találkozóhelyre siettem, ahol Freak már ott is volt. Hogy ne az esőben várjuk be a Lakit, bementünk a kádárba.
Laki hajója is hamar befutott, szóval beugrottunk a spártába kajáért és... egy kis üdítőért, hogy jobban csússzon a sajtos bagett(?). Aztán, mivel hogy esett az eső, ezért próbáltunk olyan helyre menni ahol van némi tető-szerűség a fejünk felett, így hát kikötöttünk a szokásos játszóterén. Ahol Jocó barátkozni akart a kukával. Így már asszem mindenki vágja, hogy melyikről van szó. Szóval lehorgonyoztunk ott és csaptunk egy laza martinizős partyt. Hiába tartott nagyon rövid ideig, - nagyon sajnos :/ - nagyon jól éreztem magam. Régen nevettem ennyit és ennyire szívből. Szóval köszi Laki, Freak!
Hazafele jövet blicceltem egy egészségeset a buszon. Ezt neked pk rt! ,,|,, ^^
Csütörtök. Azaz tegnap. A délelőtt és a délután egy része olyan volt mint egy flashback. Mintha fel se mentem volna Pestre, mintha minden pontosan ugyanabban a mederben folyt volna tovább. Nagyon durva érzés. Olyan, mintha a Pestre költözésem egy hosszú hosszú álom lett volna. Ennél jobban nem tudom leírni. Eszméletlen!
Olyan fél 5 magasságában átugrottam az én tetovált cimborámhoz, és beszélgettünk egy kiadósat, amíg meg nem érkezett Kötél is. Utána összeszedtük magunkat, és megünnepeltük a születésnapunkat. Mivel ugye Márkónak is nem olyan rég volt, és bepótoltuk azt is. A terítékre ezúttal egy Black Velvet whiskey került. Hát hogy mit alakítottunk, én nem merem leírni. Nagyon, nagyon, NAGYON csúnyán néztünk ki.
Sikerült ismét iszonyat sokat visítanom a sok hülye műsorunkon. Nagyon jó volt ez a nap is, baromi jól éreztem magam! Köszi Márkó és Kötél!
Itthon még este tesómmal is műsoroztunk egy csomót, és sikerült megint rohadt sokat röhögnöm. Iszonyat, hogy mennyit visítok itt... But I guess that's Pécs for ya!

Hogy mit tartogat a mai nap számomra, még nem tudom, de azt igen, hogy mit álmodtam mára virradóra. Az egész álmot nem fogom elmesélni, mert még azzal vádolnátok meg, hogy sablonosak az álmaim. Úgy tudnám jellemezni az álmom, hogy: Drugs, Violence and Zombies. (Hmm... ez jó lesz címnek is. Hahahaha!!) Álmom egy post-apokaliptikus rémálomba kalauzolt el (ismét). Az a lényeg, hogy ezúttal egy uránváros alatti titkos laboratóriumban voltunk, és hát na, gyüttek azok a fránya zombik. Történés történést követett - ez az a rész amit nem mesélek el, mert hosszú, és... igen. - és menekülőre fogtunk a dolgot. Egy olyan metró kinézetű, de síneken futó villamossal menekültünk uránváros utcáin - ahol nem voltak sínek, ám a jármű mégis süvített - egészen addig amíg nem karamboloztunk. Akkor menekülvén a zombi tenger elől, el akartuk lopni egy nő kocsiját, aki miután kitéptem az autóból, és elvettem a kocsi kulcsait, elkezdte hívni a rendőrséget, hogy neki bizony épp lopják a kocsiját. És akkor rögtön az ugrott be nekem, hogy a zombikra is ki kéne hívni a rendőröket - hiszen az élet közben pontosan ugyanúgy zajlott tovább, szóval mindenki ment dolgozni sétáltatta a kutyáját, stb. csak közben a zombik ölték az embereket, és hát úgy eleve "ott voltak," de láthatólag senkit se zavart ez a tény. - ők talán tudnának csinálni valamit. Bár eleve nem értem, hiszen állig fel voltunk fegyverezve - még asszonykámon egy is egy helikopterágyú figyelt - szóval mi is kézbe vehettük volna az ügyet, de mi inkább menekültünk. Szóval a gondolatmenet az volt, hogy ha azt mondom a disznóknak, hogy jöjjenek ki, mert itt zombik vannak és le kéne irtani őket, akkor kiröhögnének, úgyhogy azt mondtam nekik, hogy jöjjenek gyorsan, mert a Magyar Gárda vonul fel itt, és nagyon félek. Aztán felébredtem. Hát igen, na. Furcsákat álmodok.

Ui: Nagyon szépen köszönöm kicsim, hogy bevállaltad velem ezt a kis kalandot. Sokat jelent ez számomra. Köszönöm! <3

N. M. Darky

Pray for Rain

Hmm... November 10.-e. Egy esős, szomorkás napnak indul ez a mai. Már nem várom úgy ezt a napot, mint régen. Már nem nem tölt el ez a nap oly heves izgalommal, mint mikor még csak kisgyerek voltam. Érdekes, milyen gyorsan, mintha csak egy pillantás lett volna, úgy szaladt el ez a 20 év. Nem számít nagy kornak ez a két évtizednyi élettartamom, de hé! Ez az én személyes rekordom!

A hetem nagyon jó volt. Szerda estétől egészen tegnap reggelig itt volt Zsófim, ami garancia arra, hogy fülig ér a szám egész nap. Igazából annyira extra dolgok nem nagyon történtek, leszámítva a szombatot, de a többi nap úgy telt, mintha egy vidám kis család lennénk. Zsófi, az aprócska termetű, de gondoskodó anyuka, én a néha morgolódó, de alapvetően mókás apuka, és Vori a mexikói bevándorló. Tisztára mint egy tv-só.
Szombaton egy spontán ötlettől vezérelve Zsófival elmentünk az Apacs-ba, és vettünk fültágítókat. Ő magának egy 4 mm-eset vett én meg két 10 mm-est. Hazafelé menet Zsófim szervált két szeletet a kedvenc sütijéből, amit otthon be is kóstoltunk rögvest. Igazán nagyon finom volt, csak volt egy nagy hibája: hamar elfogyott. Oh, ez a sütemény egyébként a Marlenka névre hallgat.
A süteményezés után nekiláttunk, hogy betoljuk az új ékszereket. Még csak épp az előkészületeknél tartottunk, amikor Vori is befutott, így hát lett nézőközönségünk is. Felhúztam a gumikesztyűmet - olyan Dr. Mengele-ésen (és rajosan!) pózolva - és elkezdtem a kínzást.
Első áldozatom Zsófi volt. Nála 2 mm-ről ugrottunk 4 mm-re. Emlékszem, amikor anno még magamnak csináltam azt a szakaszt fültágítós karrieremben. Én is nagyon megszenvedtem. Igaz ami igaz, én 2-ről ugrottam 5-re. Szegény Zsófimnak nagyon fájt, mert végig úgy kapaszkodott a lábamba, s sikoltott, mintha egy hullámvasúton ültünk volna. Nagyon fájó volt nézni, már csak azért is, hiszen én okoztam neki azokat a kínokat. De másnapra már nem volt a fülével gond, szóval leapadt a gyulladás, és ahogy levettem, nagyon örül, s szereti az új fülesét.
Zsófi után én is behelyeztem magamnak az új ékszeremet, amit most nem fogok rajosan villantani, mert lusta vagyok képet készíteni, de nagyon tutin néz ki. Maga a "műtét" számomra semmilyen fájdalommal nem járt, hiszen nekem már eléggé nyúlik a fülem, így könnyen beült a helyére az ékszer. Szóval Laki fiam, ez annyit tesz, hogy növeltem az előnyöm, jobb lesz ha belehúzol! *Sátáni kacaj*
A régi ékszereim Vori fülében kaptak helyet, amelyeket szintén sikerült könnyedén betolnom a helyükre. Vori azt mondta nem nagyon fájt neki, majd később hozzátette: "talán már csak megszoktam ezt a fajta fájdalmat és nem tűnik fel."
A tágítás után elhatároztuk, hogy elmegyünk kávézni egyet, mert olyan feelinges, és meg mert olyan rég voltunk - én legalábbis biztos.
Ezen küldetésünk viszont már nem járt sikerrel, mert nem találtunk normális kávézót, vagy ha mégis, akkor az zárva volt már. Így hát vettünk inkább instant capuccino port, és abból csinált a babym nagyon finom, sufnituningolt capuccinot.
Olyan este 5 fele kb átjött Barna, és Miki. Mivel ők - és Vori - mentek este bulizni, ezért itt nálunk tartottak egy kis "bemelegítőt" amiben én is részt vettem természetesen. Pipázgattunk, műsorozgattunk, aztán olyan 7 felé kb elrajtoltak a buliba. Mi meg asszonykámmal elmentünk a tékába, kivettünk a Simpson család movie-t - bár eredetileg a Brüno-t akartuk, de az nem volt benn - aztán elmentünk a tecsóba némi kaktusz pálinkáért, és kettesben megcsináltuk mi is a kis saját bulinkat. Nagyon frankóra sikerült egyébként - csak én vittem kicsit túlzásba a végén, aminek meg is lett az eredménye. Egész vasárnap agonizálhattam a saját hülyeségem miatt. Dehát, ez a karma törvénye. Nem lehet elkerülni.
Hétfő. Na, aki erről a napomról kérdez, azt lelövöm. Komolyan. Régen volt ilyen elcseszett napom - legalábbis ami a nap 90%-át illeti. Az aznapi kedvenc számom a Limp Bizkit - Break stuff. Hallgasd meg és megérted miért az lett nálam a "nap száma."
Két pozitív dolog történt velem egyedül aznap. Az egyik, hogy Vori őseinek - tehát mamájának, nagyapjának, s édesanyjának - sikerült baromira meglepniük születésnapom alkalmából. Az ajándékuk egy csomag édesség, és egy nagy könyv a háromdimenziós fotózásról, ami a Térbe zárt pillanat címet viseli. Annyira megilletődtem ezen a nemes gesztuson, hogy újfent "köpni-nyelni" nem tudtam. Ez a Szász család már csak ilyen. Kifejezhetetlenül kedvesek, s törődöek. Köszönöm szépen!
A másik pozitív dolog, hogy ismét mentem a Govindába segíteni. Jót beszélgettem a bhaktákkal mosogatás, illetve törölgetés közben. Az a durván egy óra szinte elrepült. Segítségemet most is természetesen rengeteg finom étellel honorálták. Szóval mondhatjuk, hogy amilyen szarul indult e nap, olyan jó lett a vége.

Viszont, van egy bejelentésem. Pécsi emberek figyelem! Csütörtökön baljós események fognak történni! Nem fogjátok elhinni, de... olyan borzasztó, hogy leírni is alig merem. Szóval... visszaugrom Pécsre. No, persze csak limitált időre, de amíg lent vagyok, szeretnék azért összefutni Veletek. Aki ráérne az jelezzen nekem valahogy! Iwiw, sms, itt komment - ahogy jólesik. Mivel msn-en nem igen tudom, hogy leszek e addig.

Ui: van egy pattanás a könyökömön, és KURVÁRA idegesít, hogy nem tudok miatta könyökölni. Nááágyon irritáló.

N. M. Darky

Munkásököl Vasököl, Oda Üt Ahová Köll!

Nos, még élek. Azt hiszem. Átvészeltem ezt a hetet is, bár igaz, eddigi "tündöklésemet" kissé elhomályosítja a szerdai napon történt balesetem. De minden a maga idejében!
Hétfőn reggel - mint ugye minden rendes munkásember - melóba készülődés közben valamiért hirtelen rosszul lettem, és egy szép nagyot színeset ásítottam. Egy ilyen nagyszerű start után inkább szóltam a főnökömnek, hogy inkább nem mennék be aznap dolgozni, lévén, hogy a gyomrom tartalma "rossz nyíláson keresztül" távozott a szervezetemből, s mellette még a közérzetem is nagyon "toppon" van. Így inkább visszafeküdtem aludni, és egész nap pihentem, mert másnap már viszont mindenféleképpen menni akartam melózni.
Kedd. Tulajdonképp egy "szürke hétköznap" volt. Reggel felkeltem, összekészültem és elmentem dolgozni. Egész nap szigeteltem - ami nem épp egy hálás feladat. Aki még életében nem szigetelt - Oh, hogy irigylem őket! - azoknak leírnám, hogy mennyire kellemes eme feladat. Fogod a szigetelőanyagot, amit úgy kell elképzelni, mint egy bazinagy alufólia lapot, amit átfuttattak szövetszálakkal, s az egyik oldalára egy gyapotkeverék anyagot ragasztottak. Nos, ezt az anyagot kellett első körben méretre vágni, ami tulajdonképpen nem is para, de a felrakás! No, az egy merőben más tészta. Ha szimpla csövekről van szó, amik még nincsenek beépítve, akkor ez a művelet igazán könnyű, és néha még szórakoztató - szerintem legalábbis tök mókás ahogy ráfekszel a csőre és vele együtt gurulsz, miközben méretezed rá az anyagot - is tud lenni, de ha viszont már be van építve, akkor már kicsit nehezebb, mert általában ott már vannak nehezítő tényezők is, mint például a plafon, további csövek, kábelek, sinek, stb. de ezek többnyire még mindig relatíve könnyedén leküzdhető akadályok - csak sokszor sokat kell velük pepecselni. De az igazi jóság, amikor az úgynevezett "könyököt" kell beburkolni. Na, az Hardcore! Biztos én vagyok tapasztalatlan, és érzékem sincs hozzá, de ezekkel rohadt sokat szívóztam. A könyök maga a kanyarodó cső, ami ilyen kis szelvényekre van osztva. Ezekkel az a probléma, hogy iszonyúan lehetetlen helyeken találhatóak meg általában, és nagyon sokat kell velük szívózni. Megvan a maga technikája persze, de nekem elég sok fejtörést okoztak sokszor.
Nos, röviden és tömören összefoglalván, ezekkel szívóztam a múlt héten és ezen a héten is.
A szerdai nap az, amelyik tulajdonképpen említésre méltó még, hiszen akkor történt a balesetem. A kollégám utasítására le kellett volna szigetelnem egy csövet, ami épp akkor lett beállítva a helyére. Hogy egészen pontos legyek, nem is magát a csövet kellett volna leszigetelnem, hanem a bilincsek miatt kivágott részeket kellett ismét lefednem. Épp azon munkálkodtam, amikor egyszercsak egy tompa ütést éreztem a fejeztem, majd a karomon. S mikor ránéztem a kezemre, azt vettem észre, hogy egy furcsa, lilás színű, ragadós massza folyt szét a karomon, amely első pillantásra úgy festett, mintha fel akarta volna falni a kezemet. A már épp megkötni készülő purhab volt az. A vérnyomásom azonnal az eget kezdte el súrolni, s egy pillanatra még a vérem is megfagyott, amikor ráeszméltem: két ütést éreztem. Feszülten nyúltam fel hajamhoz, miközben szép lassan keltem fel az addigi, guggoló pozíciómból. Egy hatalmas gombócnyi lilás massza kuporgott a fejemen. A felismeréstől ajkaimat rögtön válogatott szitokszavak hagyták el, melyek olyannyira voltak dühtől fröcsögőek, s obszcének, hogy a körülöttem dolgozó kőművesek elégedetten csettintettek. Rögtön rohantam a kollégámhoz, hogy megtudjam, ilyenkor mégis mi a teendő, de ő csak annyit mondott, hogy gyorsan keressek valami csapot, és mossam le azt a kezemről, mert hamarosan megszilárdul. Mint az őrült ki letépte láncát, rohantam a legközelebbi csaphoz, s veszett tempóban kezdtem el ledörzsölni azt a ragadós szart magamról. Nem sok sikerrel. A víz egyáltalán nem akarta leszedni, sőt, inkább csak szétkentem magamon. Futottam vissza a kollégámhoz, hogy na most aztán ügyeskedjen nekem valamit, amivel le tudom szedni magamról. Hosszas keresgélés után egy festő srác szerzett nekem nitro hígítót, amivel valamennyire le tudtam szedni magamról - a bőröm egy rétegével együtt. Sajnos a hígító hamar elfogyott, hiszen alig volt az üvegben, de az az átkozott purhab viszont pillanatról pillanatra egyre jobban megkötött rajtam, égető, fájó érzést hozván magával. Olyan volt, mintha tűzbe raktam volna a kezem könyéktől az ujjaim végéig. Időközben - mivel külön keresgéltük a megoldást - előkerült a kollégám, s miután közöltem vele, hogy te bizony most hazaviszel engem kocsival, amire rögvest rá is bólintott.
Dél környékén értem haza. Miután leírtam Vorinak, hogy mi történt, rögtön át is ugrottunk hozzájuk. Vori nagyapja levágta a hajamban tomboló káoszt, aztán utána nekiláttam, hogy letépjem, illetve vágjam magamról a purhab azon részeit ami még ottmaradtak a kezemen. Olyan 3-4 órán keresztül tartott a "kínzásom," amibe azért beiktattunk egy finom ebédkét is, aztán úgy döntöttem, aznapra befejezem a kínzásomat, s hazamegyünk. Így hát megköszöntem a segítséget, s visszaindultunk. A végeredmény: a hajamon első blikkre semmi se látszik, viszont ha lehajtom a fejem, akkor azért eléggé kiszúrható, hogy hátul a forgómnál kb negyed akkora a hajam, mint másutt. A karomon díszelgő darabkák pedig távolról úgy festenek, mintha egy elbaszott non-figuratív tetoválás lennének.
Ha végülis jobban meggondolom, hogy mi is történt, tulajdonképpen hálás vagyok az Úrnak, hogy nem mondjuk a szemembe csöppent az a szutyok - azzal kicsit jobban befürödtem volna. Szóval jah, egész olcsón megúsztam, bár attól függetlenül, hogy a rőzsém nagyrésze megvan még, le fogom vágatni, mert rohadtul zavar az a kis "folt."
Csütörtök. Azt leszámítva, hogy mindenki, aki látta/hallotta mi történt odajött hozzám, hogy kérdezősködjön, vagy hogy csak viccelődjön egy kicsit velem, meg a purhabbal, pontosan ugyanolyan volt, mint a többi munkanapom. Meló után hazamentem, agonizáltam, fürödtem, ettem, lazultam kicsit, majd lefeküdtem aludni. Mondom, szürke hétköznap.
Péntek. A meló ugyanaz volt mint eddig. Mérés. Vágás. Szigetelés. Mérés. Vágás. Szigetelés. Mérés. Vágás. Anyázás. Mérés. Vágás. Stb.
Este viszont mikor hazaértem, egy kisebb méretű party volt itt, ami nem tartott sokáig, mert Voriék elmentek bulizni a Morrison's-ba, én meg ledőltem aludni, mert szombaton is meló volt.
Szombat. Laza nap volt. Délig dolgoztam csak, aztán kidobták a fizut is, úgyhogy volt öröm és bódottá! Délután elmentünk nagybevásárolni, aztán estig punnyadtunk. És korán lefeküdtem aludni, mert nagyon fáradt voltam.

Viszont elvonatkoztatva a hét eseményeitől, és kicsit elmerülvén a gondolataimban, írnék kicsit most azokról is. Ez egy blog ugyebár, és abba ez is belefér még. Szóval azon gondolkoztam, hogy mennyiben változott meg a kapcsolatom a pécsi cimboráimmal, mióta felköltöztem. Tulajdonképpen iszonyú kevés emberke veszi a fáradtságot, hogy akármilyen szinten is érdeklődjön felőlem. Pedig anno hogy mondogatták, hogy így keresünk majd, meg úgy! Bah. Kicsit meglepődtem pár emberke viselkedésén. Az érem másik oldalához az is hozzátartozik, hogy én se nagyon vagyok elérhető msn-en különböző okokból kifolyólag - de az msn koránt sem az egyetlen út amivel el lehetne engem érni! Én igyekszem tartani a kapcsolatot, de rengeteg akadályt le kell küzdenem. Pl telefonálgatni nem nagyon tudok, hiszen már nem vagyok előfizetéses, már kártyás vagyok - s azt is én fizetem. Nehezebb ám úgy, hogy nem támogatnak már az ősök. Nem kell ezt feltétlenül szemrehányásnak tekinteni, hiszen nyílván én se teszek meg mindent, de Belőletek még a törekvés is hiányzik. Én legalább próbálok blogot vezetni, hogy lássátok, mi van velem, no de visszafele nem igen kapok visszajelzéseket. Kinek nem inge, ne vegye magára.

N. M. Darky