Rá kell, hogy döbbenjek, valami nem stimmel nálam. Én világ életemben mindig is keveset alvó voltam, de az elmúlt 2 hétben több ízben is volt rá példa - amire korábban csak nagyon régen volt - hogy délután szundítottam egyet. És amikor este fekszem le aludni, akkor az amúgy átlagos reggeli 7-8 óra helyett van úgy hogy 10-ig elalszom, pedig nem fekszem le később, mint amikor 5 fele kelek. Véleményem szerint többet alszok mostanában mint egy egész nyugdíjasotthon.
Egyébként a mai napom merőben unalmas, és punnyadós volt egészen eddig a pontig - kötve hiszem, hogy ez változni fog később. Semmi különleges dolgot nem csináltam ma. Felkeltem, tusoltam, ettem, játszottam, szívószállal kitágítottam kereszttesóm fülét, filmet néztem. Szóval jah, semmi extra.
Ui: Többet nem blogolok msnezés közben, mert az msn-es beszélgetés leszívja a kreatív, írói energiáimat. Hmm... azt hiszem ez a mai nap tanulsága.
N. M. Darky
2009. augusztus 27., csütörtök
2009. augusztus 26., szerda
Guidance of Fate?
Hiába jár az óra még csak 10 óra magasságában, én már itthon is vagyok és blogolok, hiszen ez a mai nap volt az utolsó munkanapom ennél a cégnél. Nos, igazából nem teljesen, mivel az elkövetkező 3 napban szabadságon leszek, és hétfőn - tehát 31.-én, szóval a szerződésemben foglalt végső határidő napján - még leszámolok, ami effektíve egy roppant laza dolog. Csak némi papírmunkát kell elintéznem, meg egy orvost kell meglátogatnom, és meg is vagyok. Onnantól fogva már csak annyi a dolgom, hogy hátradőljek és várjam a fizetésem, majd összeszedjem a holmimat és elinduljak Pest felé. Ami annyit tesz, hogy életem legnagyobb projektje - ami az S. S. Sincave fedőnevet viseli - nagyon hamarosan elindul, sőt, hogy pontos legyek, legkésőbb szeptember 20.-án életbe fog lépni. Ez már a végső időpontnak tűnik, hiszen minden tökéletesnek tűnik. Megvan a kellő mennyiségű pénz, a bűnbarlang is üzemképes már - hála az én jóbarátomnak Vorinak, és hű csatlósának, az édesanyjának - sőt, még a bolygók állása is ígéretesnek tűnik. Igen ám, de ez még nem minden!
Ma, miközben a felmondásomat igyekeztem elintézni, találkoztam egy kedves kollégámmal, "Malaccal" akivel amúgy általában csak pihent viccekkel szoktuk egymást fárasztani, ami alól a mostani találkozásunk se volt kivétel, de most ezúttal kicsit komolyabb témák is szóba kerültek a fárasztó viccek után. Száz szónak is egy a vége, az a lényeg, hogy a közeli jövőmről diskurálgattunk, s ő hatalmas nagylelkűségéről tanúbizonyságot adva felajánlotta, hogy amiben csak tud segít nekem. Először nagyon meglepődtem rajta, elvégre nem is ismerjük egymást olyan régóta, de mégis így felkínálta nekem a segítségét. Mivel a helyzetem eléggé instabil - no, annyira talán nem, de azért jobb biztosra menni - ezért megkérdeztem tőle, hogy munka terén tudna e nekem valamiféle segítséget nyújtani. Némi gondolkozás után eszébe jutott hogy a testvérének Pesten van valamiféle vállalkozása, ahova mindig keres jó munkaerőt, s rögvest be is ajánlott nála, egy próbaidő erejéig legalábbis. Aztán ha tetszik/bírom, és meg is vannak velem elégedve, akkor elképzelhető, hogy akár hosszabb távra is alkalmazzanak. Meg is adta a testvérének az elérhetőségeit, illetve mi magunk is számot cseréltünk. Malac még azt is hozzátette, hogy ennyivel ő még nem éri be, utánakérdez még másoknál is, aztán hogyha talál még más lehetőségeket is, feltétlenül kapcsolatba fog velem lépni.
Hát megmondom őszintén, köpni-nyelni nem tudtam. Még most is elég felfoghatatlan számomra ez az egész. És a történet akármilyen hihetetlen, még mindig kerek! Nemsokkal azután, hogy elkezdtem pötyögni eme blogbejegyzésemet, megszólalt a telefonom. Malac volt az. Egy másik munkalehetőséget is felkínált előttem, de ezúttal a Postánál lehetnék kézbesítő. Szinte hihetetlen, hogy fent se vagyok még Pesten, de már mondhatni, hogy van munkám, van lakás is, melyben lakhatok, sőt, elég sok ismerősöm is fellelhető lesz fent. Komolyan le vagyok döbbenve. Úgy látszik, Isten valamiért nagyon a kegyébe fogadott engem. Mondhatni, ez már túl szép ahhoz, hogy igaz legyen...
Más. Tegnap sikerült megnéznem a Becstelen Brigantykat. Negyed 9-kor kezdődött a vetítés, és olyan 11 - 1/4 11 felé lett vége. Kicsit rányomta a kissé szomorkás hangulatom a bélyegét a filmnézésre, de ennek ellenére is ez a film azonnal felugrott a kedvenc filmjeim listájára, hiszen - szerintem - valami nagyon durvára sikeredett. De hát ez nem is olyan meglepő, hiszen Tarantio film. Aki szereti a jó filmeket, annak kötelező darab. Annyit mondanék csupán róla, hogy ne higgy az elejének, mert kicsit becsapós, de a vége... Huhh... Nagyon érdemes megnézni. ;)
N. M. Darky
Ma, miközben a felmondásomat igyekeztem elintézni, találkoztam egy kedves kollégámmal, "Malaccal" akivel amúgy általában csak pihent viccekkel szoktuk egymást fárasztani, ami alól a mostani találkozásunk se volt kivétel, de most ezúttal kicsit komolyabb témák is szóba kerültek a fárasztó viccek után. Száz szónak is egy a vége, az a lényeg, hogy a közeli jövőmről diskurálgattunk, s ő hatalmas nagylelkűségéről tanúbizonyságot adva felajánlotta, hogy amiben csak tud segít nekem. Először nagyon meglepődtem rajta, elvégre nem is ismerjük egymást olyan régóta, de mégis így felkínálta nekem a segítségét. Mivel a helyzetem eléggé instabil - no, annyira talán nem, de azért jobb biztosra menni - ezért megkérdeztem tőle, hogy munka terén tudna e nekem valamiféle segítséget nyújtani. Némi gondolkozás után eszébe jutott hogy a testvérének Pesten van valamiféle vállalkozása, ahova mindig keres jó munkaerőt, s rögvest be is ajánlott nála, egy próbaidő erejéig legalábbis. Aztán ha tetszik/bírom, és meg is vannak velem elégedve, akkor elképzelhető, hogy akár hosszabb távra is alkalmazzanak. Meg is adta a testvérének az elérhetőségeit, illetve mi magunk is számot cseréltünk. Malac még azt is hozzátette, hogy ennyivel ő még nem éri be, utánakérdez még másoknál is, aztán hogyha talál még más lehetőségeket is, feltétlenül kapcsolatba fog velem lépni.
Hát megmondom őszintén, köpni-nyelni nem tudtam. Még most is elég felfoghatatlan számomra ez az egész. És a történet akármilyen hihetetlen, még mindig kerek! Nemsokkal azután, hogy elkezdtem pötyögni eme blogbejegyzésemet, megszólalt a telefonom. Malac volt az. Egy másik munkalehetőséget is felkínált előttem, de ezúttal a Postánál lehetnék kézbesítő. Szinte hihetetlen, hogy fent se vagyok még Pesten, de már mondhatni, hogy van munkám, van lakás is, melyben lakhatok, sőt, elég sok ismerősöm is fellelhető lesz fent. Komolyan le vagyok döbbenve. Úgy látszik, Isten valamiért nagyon a kegyébe fogadott engem. Mondhatni, ez már túl szép ahhoz, hogy igaz legyen...
Más. Tegnap sikerült megnéznem a Becstelen Brigantykat. Negyed 9-kor kezdődött a vetítés, és olyan 11 - 1/4 11 felé lett vége. Kicsit rányomta a kissé szomorkás hangulatom a bélyegét a filmnézésre, de ennek ellenére is ez a film azonnal felugrott a kedvenc filmjeim listájára, hiszen - szerintem - valami nagyon durvára sikeredett. De hát ez nem is olyan meglepő, hiszen Tarantio film. Aki szereti a jó filmeket, annak kötelező darab. Annyit mondanék csupán róla, hogy ne higgy az elejének, mert kicsit becsapós, de a vége... Huhh... Nagyon érdemes megnézni. ;)
N. M. Darky
2009. augusztus 25., kedd
Rest In Peace, My Little Friend!
Fárasztó volt ez az elmúlt két nap. Izzasztó hőség és egész napos rohangálás a tűző napon. Ma is és tegnap is ugyanez volt a program. Hmm... igazán finom volt. Tegnap este úgy volt, hogy megnézzük a Becstelen Brigantykat kereszttesómmal. Nos, nem jött össze. Nem jött össze, mert 13, azaz 13 perccel lekéstük az utolsó vetítést... Bassza meg, gondoltam, aztán megvettük inkább a ma esti utolsó vetítésre a jegyünket. Aztán a filmezés helyett inkább pár óráig beszélgettünk, majd hazamentünk.
Mivel ugye ma is nagyon fáradt voltam, ezért úgy döntöttem - a buszon legalábbis elhatároztam, hogy így fogok tenni - hogy miután hazaérkeztem, lefekszem és alszom egyet. Ám alighogy beléptem a lakásajtón, édesanyám kissé szomorú arckifejezéssel fogadott. Kérdően emeltem rá tekintetemet, mire csak annyit felelt: "Ma délelőtt meghalt a malac. Valószínűleg rákos volt." Elhagyta tehát testét az én legapróbb barátom, Dróna. Szóval most már többet soha nem fogom hallani a kis punk tag mókás kis muttyogását, ahogy vidáman csócsálja az uborkát. Hiányzol, de remélem most már egy jobb helyen vagy, kicsiny Dróna!
Ha nem lenne meg már a jegyem, akkor ma már nem is mennék sehova sem, de lévén, hogy már kidobtam rá a pénzt, már nem akarom, hogy veszendőbe menjen, így hát moziba fogok menni este. Nincs hozzá semmi kedvem. De most úgy igazándiból semmihez se. Bár talán jobb is ez így, legalább elterelődik a figyelmem valami más felé...
N. M. Darky
Mivel ugye ma is nagyon fáradt voltam, ezért úgy döntöttem - a buszon legalábbis elhatároztam, hogy így fogok tenni - hogy miután hazaérkeztem, lefekszem és alszom egyet. Ám alighogy beléptem a lakásajtón, édesanyám kissé szomorú arckifejezéssel fogadott. Kérdően emeltem rá tekintetemet, mire csak annyit felelt: "Ma délelőtt meghalt a malac. Valószínűleg rákos volt." Elhagyta tehát testét az én legapróbb barátom, Dróna. Szóval most már többet soha nem fogom hallani a kis punk tag mókás kis muttyogását, ahogy vidáman csócsálja az uborkát. Hiányzol, de remélem most már egy jobb helyen vagy, kicsiny Dróna!
Ha nem lenne meg már a jegyem, akkor ma már nem is mennék sehova sem, de lévén, hogy már kidobtam rá a pénzt, már nem akarom, hogy veszendőbe menjen, így hát moziba fogok menni este. Nincs hozzá semmi kedvem. De most úgy igazándiból semmihez se. Bár talán jobb is ez így, legalább elterelődik a figyelmem valami más felé...
N. M. Darky
2009. augusztus 22., szombat
Drugged while Sleeping.
Az elmúlt két napom gyökeresen eltért az eddigi napjaimtól, hiszen "nem kellett" sehova se mennem, így hát itthon maradtam és lazítottam. Végre. Azt kell, hogy mondjam, végre, hiszen az elmúlt 3-4 hónapban pihenésre nem igazán jutott időm, hiszen mindig volt valami kis programom, amivel lényegében semmi probléma nincs, sőt, kifejezetten örültem/örülök neki, hogy ilyen eseménydúsan teltek/telnek "utolsó napjaim" itt, Pécs városában. Szóval gondolom, ez a hirtelen "váltás" is közrejátszik abban, hogy az elmúlt két napban nagyon furcsákat álmodok.
A tegnapelőtti álmomban egy eszméletlenül aranyos lány szerepelt, aki az asszisztensem szerepébe bújt, és egy hófehér laborköpenyben parádézott mellettem, ahogy kint mértünk terepen. A lány jellemét, kinézetét még édesebbé tette, hogy az a laborköpeny ami rajta volt - lévén, hogy a kishölgy aprócska termetű - a laborköpeny meg optimális esetben úgy térdmagasságig szokott érni, az nála kb bokáig ért, szóval így nagyon ilyen kis "gonosz segéd" feelingje volt a megjelenésének. Az álom úgy folytatódott, hogy a terepről valahogy visszaértünk a bázisra, ám a bázison valamiért épp egy hurrikán tombolt. Szóval ott álltunk egy ajtóban, és néztük, ahogy szépen lassan elpusztít mindent a vihar ereje. Székek, asztalok, szekrények, lombikok, kémcsövek repkedtek mindenhol, némelyikük olyan közel repültek el, hogy éppen hogy csak nem súrolták meg az arcunkat. De a szél minket valamiért nem bántott, csak a ruhánkkal járt táncot gyengéden. És nagyjából ez a pillanat után fel is ébredtem.
A tegnapi álmom viszont ennél jóval betegebb volt. A világ, amely helyszínéül szolgált aktuális agymenésemnek nem más volt, mint a post-apokaliptikus rémálom ötvözve a cyberpunk eltorzult jövőképével. Én valamiféle nomád csoportnak a vezetője voltam, ahol sok - a blogomban már többször szerepelt - veteránnak voltam a "főnöke." Ez csak amolyan névleges pozíció volt csupán, hiszen e kicsiny csapat úgy működött, mint egy kicsi, ám annál sokkal brutálisabb, és kegyetlenebb család. Abban a világban hatalmas hírnévnek örvendett kis csapatunk, amelyet sokszor könyörtelen fellépésünknek köszönhettünk. (Ám az a vicces az egészben, hogy ezt az információt "csak úgy tudtam," az álomban azonban nem szerepelt semmiféle könyörtelen magatartás, vagy brutalitás. Csak a harcedzett veteránjaim, akik amúgy nem mások voltak, mint Vori, Kötél, Laki, Freak - no, azért pedig azt megnéztem volna, hogy Freak könyörtelenül alakít valami nagyon brutálisat!) Csapatunk egy leszámolás után félreakart vonulni, hogy kicsit ellazulhasson, hogy kipihenhessük a munka fáradalmait, így hát a legközelebbi relaxcenterbe mentünk. Ezt a relaxációs centrumot úgy kell elképzelni, mint egy hatalmas, lepattant hangárt, ahol korábban - még az apokalipszis előtt - talán repülőgépeket javíthattak. Ez a valóban hatalmas helyiség tele volt emberekkel, és mindenféle implantátumokkal felszerelt "nővérkékkel" akik a számtalan mesterséges kiegészítő miatt már félúton jártak az ember és a robot között. A hangár tele volt a régbeli idők hűtőgépeivel, olyanokkal, amilyeneket a bevásárló központokban találhatsz manapság. Azokat kell elképzelni, amik ilyen téglalap alakúak, a földön fekve helyezkednek el - tehát felülről nyithatod csak ki a tolóajtóit. A hűtőben pedig ilyen fehér rácsok vannak, amelyeknek az a funkciójuk, hogy elszeparálják a termékeket. Na most itt nem az volt teljesen a funkciójuk. Itt a pihenni vágyókat szeparálták el egymástól. Mintha kis boxok lennének. Ha pihenni szerettél volna, csak odamentél az egyik ilyen hűtőhöz, odébb toltad a fedelét, és belefeküdtél, aztán mivel a nővérkék virtuálisan össze vannak kötve ezekkel a gépekkel, azonnal odajönnek hozzád, hogy beadják a relaxálást segítő anyagokat. A csapat összes tagja választott magának egy-egy ilyen boxot, ahova befeküdt, s türelmesen vártuk hogy a kiborgizált nővérkék hozzák az anyagot. Nem is vártunk sokáig, pár pillanat múlva meg is érkezett mindenkihez egy-egy "bájos" nővérke, és belenyomott mindenki kezébe egy-egy marék gyógyszert, és egy injekciós tűt. Rutinosan bemartam a gyógyszereket és lenyeltem őket. Már amennyire megjegyeztem, volt közötte tabletta formában eki, lsd, fű(!), ópium, pcp, és még rengeteg másik bogyó amelyeknek az identitásáról fogalmam nem volt. Miután lenyeltem a tablettákat belőttem magamnak intravénásan az injekciós tű tartalmát is, majd behunytam a szemem, és úgy ébredtem fel - a valóságban - hogy egész testemben el vagyok zsibbadva. Szimplán azért, mert elfeküdtem magam.
Szóval jah, tudok érdekeseket álmodni, de azt senki se kérdezze tőlem, hogy ezt hogy sikerült összehoznom, mert lövésem nincs róla. Ezt dobta a gép.
N. M. Darky
A tegnapelőtti álmomban egy eszméletlenül aranyos lány szerepelt, aki az asszisztensem szerepébe bújt, és egy hófehér laborköpenyben parádézott mellettem, ahogy kint mértünk terepen. A lány jellemét, kinézetét még édesebbé tette, hogy az a laborköpeny ami rajta volt - lévén, hogy a kishölgy aprócska termetű - a laborköpeny meg optimális esetben úgy térdmagasságig szokott érni, az nála kb bokáig ért, szóval így nagyon ilyen kis "gonosz segéd" feelingje volt a megjelenésének. Az álom úgy folytatódott, hogy a terepről valahogy visszaértünk a bázisra, ám a bázison valamiért épp egy hurrikán tombolt. Szóval ott álltunk egy ajtóban, és néztük, ahogy szépen lassan elpusztít mindent a vihar ereje. Székek, asztalok, szekrények, lombikok, kémcsövek repkedtek mindenhol, némelyikük olyan közel repültek el, hogy éppen hogy csak nem súrolták meg az arcunkat. De a szél minket valamiért nem bántott, csak a ruhánkkal járt táncot gyengéden. És nagyjából ez a pillanat után fel is ébredtem.
A tegnapi álmom viszont ennél jóval betegebb volt. A világ, amely helyszínéül szolgált aktuális agymenésemnek nem más volt, mint a post-apokaliptikus rémálom ötvözve a cyberpunk eltorzult jövőképével. Én valamiféle nomád csoportnak a vezetője voltam, ahol sok - a blogomban már többször szerepelt - veteránnak voltam a "főnöke." Ez csak amolyan névleges pozíció volt csupán, hiszen e kicsiny csapat úgy működött, mint egy kicsi, ám annál sokkal brutálisabb, és kegyetlenebb család. Abban a világban hatalmas hírnévnek örvendett kis csapatunk, amelyet sokszor könyörtelen fellépésünknek köszönhettünk. (Ám az a vicces az egészben, hogy ezt az információt "csak úgy tudtam," az álomban azonban nem szerepelt semmiféle könyörtelen magatartás, vagy brutalitás. Csak a harcedzett veteránjaim, akik amúgy nem mások voltak, mint Vori, Kötél, Laki, Freak - no, azért pedig azt megnéztem volna, hogy Freak könyörtelenül alakít valami nagyon brutálisat!) Csapatunk egy leszámolás után félreakart vonulni, hogy kicsit ellazulhasson, hogy kipihenhessük a munka fáradalmait, így hát a legközelebbi relaxcenterbe mentünk. Ezt a relaxációs centrumot úgy kell elképzelni, mint egy hatalmas, lepattant hangárt, ahol korábban - még az apokalipszis előtt - talán repülőgépeket javíthattak. Ez a valóban hatalmas helyiség tele volt emberekkel, és mindenféle implantátumokkal felszerelt "nővérkékkel" akik a számtalan mesterséges kiegészítő miatt már félúton jártak az ember és a robot között. A hangár tele volt a régbeli idők hűtőgépeivel, olyanokkal, amilyeneket a bevásárló központokban találhatsz manapság. Azokat kell elképzelni, amik ilyen téglalap alakúak, a földön fekve helyezkednek el - tehát felülről nyithatod csak ki a tolóajtóit. A hűtőben pedig ilyen fehér rácsok vannak, amelyeknek az a funkciójuk, hogy elszeparálják a termékeket. Na most itt nem az volt teljesen a funkciójuk. Itt a pihenni vágyókat szeparálták el egymástól. Mintha kis boxok lennének. Ha pihenni szerettél volna, csak odamentél az egyik ilyen hűtőhöz, odébb toltad a fedelét, és belefeküdtél, aztán mivel a nővérkék virtuálisan össze vannak kötve ezekkel a gépekkel, azonnal odajönnek hozzád, hogy beadják a relaxálást segítő anyagokat. A csapat összes tagja választott magának egy-egy ilyen boxot, ahova befeküdt, s türelmesen vártuk hogy a kiborgizált nővérkék hozzák az anyagot. Nem is vártunk sokáig, pár pillanat múlva meg is érkezett mindenkihez egy-egy "bájos" nővérke, és belenyomott mindenki kezébe egy-egy marék gyógyszert, és egy injekciós tűt. Rutinosan bemartam a gyógyszereket és lenyeltem őket. Már amennyire megjegyeztem, volt közötte tabletta formában eki, lsd, fű(!), ópium, pcp, és még rengeteg másik bogyó amelyeknek az identitásáról fogalmam nem volt. Miután lenyeltem a tablettákat belőttem magamnak intravénásan az injekciós tű tartalmát is, majd behunytam a szemem, és úgy ébredtem fel - a valóságban - hogy egész testemben el vagyok zsibbadva. Szimplán azért, mert elfeküdtem magam.
Szóval jah, tudok érdekeseket álmodni, de azt senki se kérdezze tőlem, hogy ezt hogy sikerült összehoznom, mert lövésem nincs róla. Ezt dobta a gép.
N. M. Darky
2009. augusztus 14., péntek
Link.
Hmm... tulajdonképpen ma egy egész kellemes napot tudhatok a hátam mögött. Hiába indult a napom szakadó esővel és némi megázással, a sors mégis szerencsét kovácsolt belőle nekem. Azt nem írhatom le, hogy miért, mert ezt az információt akkor se adhatom ki, hogy ha a kezemet hátrakötözik, és a fejemhez egy pisztolyt szegeznek. Úgyhogy lépjünk is tovább.
Miután hazaértem, aludtam egy kicsit, majd bevágtattam a városba, ahol ledobtam a szervizbe az én super brutális Koss fülesemet, - mint már ugye korábban említettem, béke poraira - amiből előreláthatólag két hét múlva lesz valami. Remélem így is lesz, mert nehéz az életem nélküle. Basszusmentes legalábbis biztosan. A szervizből utam egyenest a parasztelosztóhoz vezetett, ahol némi várakozás után fel is szálltam a Komló felé tartó hajóra. Először is kereszttesómmal találkoztam (a jobbik félével), akivel Hatebreed koncert felvételeket nézegettünk, miközben söröztünk. A sörözés után elmentünk, és ütköztünk Lakival, és meg egy "hosszúhajú" emberkével. Egy üveg bor után kettévált a csapat, én Lakival tartottam egy kisebb összeröffenésre, míg kereszttesómék a Rockkorsóba mentek tovább inni - asszem. A mi csapatunk tulajdonképp majdnem hogy csak punkokból állt - kivéve engem. A teszkó mögötti sínek előtt telepedtünk le, s ott öntöttük magunkba a szomj oltó nedűt. Volt szerencsém megkóstolni egy jóféle házi meggybort, illetve mézes diólikőrt. Utóbbi olyan szinten volt beszarás finom, hogy azt szavakba nem tudom önteni. Életem legfinomabb szeszes itala volt, bár a ízében nem lehetett a szesz ízét érezni, hiszen a mézes dió íze annyira erőteljesen zamatos volt, hogy minden egyéb mellékízt elnyomott. Egyszóval, zseniális. De miután elfogyott a likőr én be is fejeztem az ivászatot, hiszen nem is annyira a piálás miatt mentem le, hanem mert Laki barátommal akartam találkozni, akivel valószínűleg a közeljövőben most találkoztam utoljára a hazai pályáján. Az este tulajdonképp szerintem kellemesen lazára sikerült, én élveztem ezt a kis találkozót. Fél 11-kor felugrottam a buszomra, és lényegében fél éjfélre haza is értem. Most még kissé érzem magamban a "légkört" s épp soraimat készülöm zárni, csak közben kiugrottam a konyhába egy kisebb sajt darabkáért, amit most épp írás közben majszolgatok. Igazán ízletes.
Ám a nap tanulság még visszavan. A mai nap konzekvenciája a következő: "Éjjel soha ne hörögj All That Remains számokat hazafelé menet, mert könnyen menekülős pánikrohamot okozhatsz az épp békésen palotapincsit sétáltató nyuggereknél." Velem ez történt ma. Szegénykém úgy rohant, mint az őrült ki lehányta láncát. Ám a helyzet legkomikusabb pillanata az volt, ahogy szerencsétlen pincsit vonszolta maga után. De lehet ez csak nekem volt vicces, mert én ilyen csúnya, gonosz emberke vagyok.
N. M. Darky
Miután hazaértem, aludtam egy kicsit, majd bevágtattam a városba, ahol ledobtam a szervizbe az én super brutális Koss fülesemet, - mint már ugye korábban említettem, béke poraira - amiből előreláthatólag két hét múlva lesz valami. Remélem így is lesz, mert nehéz az életem nélküle. Basszusmentes legalábbis biztosan. A szervizből utam egyenest a parasztelosztóhoz vezetett, ahol némi várakozás után fel is szálltam a Komló felé tartó hajóra. Először is kereszttesómmal találkoztam (a jobbik félével), akivel Hatebreed koncert felvételeket nézegettünk, miközben söröztünk. A sörözés után elmentünk, és ütköztünk Lakival, és meg egy "hosszúhajú" emberkével. Egy üveg bor után kettévált a csapat, én Lakival tartottam egy kisebb összeröffenésre, míg kereszttesómék a Rockkorsóba mentek tovább inni - asszem. A mi csapatunk tulajdonképp majdnem hogy csak punkokból állt - kivéve engem. A teszkó mögötti sínek előtt telepedtünk le, s ott öntöttük magunkba a szomj oltó nedűt. Volt szerencsém megkóstolni egy jóféle házi meggybort, illetve mézes diólikőrt. Utóbbi olyan szinten volt beszarás finom, hogy azt szavakba nem tudom önteni. Életem legfinomabb szeszes itala volt, bár a ízében nem lehetett a szesz ízét érezni, hiszen a mézes dió íze annyira erőteljesen zamatos volt, hogy minden egyéb mellékízt elnyomott. Egyszóval, zseniális. De miután elfogyott a likőr én be is fejeztem az ivászatot, hiszen nem is annyira a piálás miatt mentem le, hanem mert Laki barátommal akartam találkozni, akivel valószínűleg a közeljövőben most találkoztam utoljára a hazai pályáján. Az este tulajdonképp szerintem kellemesen lazára sikerült, én élveztem ezt a kis találkozót. Fél 11-kor felugrottam a buszomra, és lényegében fél éjfélre haza is értem. Most még kissé érzem magamban a "légkört" s épp soraimat készülöm zárni, csak közben kiugrottam a konyhába egy kisebb sajt darabkáért, amit most épp írás közben majszolgatok. Igazán ízletes.
Ám a nap tanulság még visszavan. A mai nap konzekvenciája a következő: "Éjjel soha ne hörögj All That Remains számokat hazafelé menet, mert könnyen menekülős pánikrohamot okozhatsz az épp békésen palotapincsit sétáltató nyuggereknél." Velem ez történt ma. Szegénykém úgy rohant, mint az őrült ki lehányta láncát. Ám a helyzet legkomikusabb pillanata az volt, ahogy szerencsétlen pincsit vonszolta maga után. De lehet ez csak nekem volt vicces, mert én ilyen csúnya, gonosz emberke vagyok.
N. M. Darky
2009. augusztus 13., csütörtök
We are Back On the Air!
Hmm... Ma, miután elolvastam pár korábbi bejegyzésemet, ismét megjött a kedvem az íráshoz. Emlékszem, annyira élveztem papírra vetni a gondolataimat, megosztani Veletek, "diehard Darky fanokkal" az én unalmas, szürke hétköznapjaim, vagy hogy szimplán mosolyt csaljak arcotokra az épp aktuális baromságaimmal... Aww...
Elolvasván ezeket a régi bejegyzéseket nagyon megjött a kedvem, hogy ismét belevágjak a blogolósdiba. ;)
Bár egyenlőre még roppant mód bizonytalannak, törékenynek érzem magamban ezt a kedvet, de ez nagyban köszönhető a rajtam nehezedő nyomásnak, a rengeteg stressznek, ami napi szinten ér, de igyekszem kiküszöbölni ezt a problémát, még mielőtt az a "híresen nagy" szívem tényleg bemondja az unalmast. No, de!
Eltűnésemnek több oka is volt.
1. Elment a kedvem az írástól egy jópár dolognak köszönhetően.
2. Nem igazán volt rá időm/lehetőségem. Hiszen hiába az idő, ha van valami zavaró tényező, ami gátolja a kreativitásod...
...De ez a pech sorozat remélem most megszakad, s ismét a blogolás mezejére léphetek! Eltökéltségemet az is bizonyítja, hogy ma már másodjára futok neki az írásnak. Úgy amúgy meg már ötödjére vetemedtem írásra, csak azokat se sikerült befejeznem, bizonyos váratlanul felbukkanó problémák miatt. Nem tudom, mostantól milyen rendszerességgel fogok tudni ismét írni, mert a nyaram még igencsak pörgős lesz még, hiszen szeptembertől - legalábbis eddig nagyon úgy néz ki, hogy akkor - eltávozom az örök vadászmezők helyett Pest városába. És addig, amíg még van itt időm, inkább igyekszem az időmet a barátaim társaságában elütni, hiszen ha egyszer felköltözök Pestre, ezek a gangelések meg fognak szűnni...
Viszont azzal, hogy tulajdonképp elhagyni készülök eddigi életemet, s bele kívánok vágni egy merőben újba, számtalan lehetőség tárul fel előttem, amelyekre egyenlőre még kissé félve tekintek, hiszen hatalmas lépés ez számomra, s még ragaszkodom kissé az eddigi élet vitelemhez, de ahhoz, hogy megtaláljam a választ pár kérdésre, ez a lépés nélkülözhetetlen.
Ám, hogy írjak valami aktuálisat is, aminek már kicsit talán blogolás szaga is van, hát elmondom nektek, mi történt ma velem. Dolgoztam. Dolgoztam, és durván meleg volt egész nap. Ráadásul amikor jöttem hazafelé a céges busszal, döbbenten kellett, hogy konstatáljam, az én ultra szuper brutális fülhallgatómnak a bal oldala elnémult... Egy perc néma csenddel emlékezzünk meg róla.
*1 perc néma csend után*
Hát azt hiszem úgy hirtelenjében ennyi volna, mivel rohadtul fáradt és tompa vagyok már, de majd igyekszem hozni a régi stílusom és etc etc. Köszöntem szépen a figyelmet.
N. M. Darky
Elolvasván ezeket a régi bejegyzéseket nagyon megjött a kedvem, hogy ismét belevágjak a blogolósdiba. ;)
Bár egyenlőre még roppant mód bizonytalannak, törékenynek érzem magamban ezt a kedvet, de ez nagyban köszönhető a rajtam nehezedő nyomásnak, a rengeteg stressznek, ami napi szinten ér, de igyekszem kiküszöbölni ezt a problémát, még mielőtt az a "híresen nagy" szívem tényleg bemondja az unalmast. No, de!
Eltűnésemnek több oka is volt.
1. Elment a kedvem az írástól egy jópár dolognak köszönhetően.
2. Nem igazán volt rá időm/lehetőségem. Hiszen hiába az idő, ha van valami zavaró tényező, ami gátolja a kreativitásod...
...De ez a pech sorozat remélem most megszakad, s ismét a blogolás mezejére léphetek! Eltökéltségemet az is bizonyítja, hogy ma már másodjára futok neki az írásnak. Úgy amúgy meg már ötödjére vetemedtem írásra, csak azokat se sikerült befejeznem, bizonyos váratlanul felbukkanó problémák miatt. Nem tudom, mostantól milyen rendszerességgel fogok tudni ismét írni, mert a nyaram még igencsak pörgős lesz még, hiszen szeptembertől - legalábbis eddig nagyon úgy néz ki, hogy akkor - eltávozom az örök vadászmezők helyett Pest városába. És addig, amíg még van itt időm, inkább igyekszem az időmet a barátaim társaságában elütni, hiszen ha egyszer felköltözök Pestre, ezek a gangelések meg fognak szűnni...
Viszont azzal, hogy tulajdonképp elhagyni készülök eddigi életemet, s bele kívánok vágni egy merőben újba, számtalan lehetőség tárul fel előttem, amelyekre egyenlőre még kissé félve tekintek, hiszen hatalmas lépés ez számomra, s még ragaszkodom kissé az eddigi élet vitelemhez, de ahhoz, hogy megtaláljam a választ pár kérdésre, ez a lépés nélkülözhetetlen.
Ám, hogy írjak valami aktuálisat is, aminek már kicsit talán blogolás szaga is van, hát elmondom nektek, mi történt ma velem. Dolgoztam. Dolgoztam, és durván meleg volt egész nap. Ráadásul amikor jöttem hazafelé a céges busszal, döbbenten kellett, hogy konstatáljam, az én ultra szuper brutális fülhallgatómnak a bal oldala elnémult... Egy perc néma csenddel emlékezzünk meg róla.
*1 perc néma csend után*
Hát azt hiszem úgy hirtelenjében ennyi volna, mivel rohadtul fáradt és tompa vagyok már, de majd igyekszem hozni a régi stílusom és etc etc. Köszöntem szépen a figyelmet.
N. M. Darky
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
