Hűen a megbeszéltekhez, Vorival korán keltünk ma, és elmentünk a munkaügyi központ 13. kerületi kirendeltségébe. Egy órával annak nyitása előtt. De mindezek ellenére is legalább vagy 10-en voltak előttünk. Rohadt unalmasan telt el az az egy óra, de azért próbáltuk menteni a menthetőt, szóval műsorozgattunk Vorival. Némelyik beszólásunkon mások is felröhögtek, ami azért is jó volt, mert legalább láttuk, hogy nem egyedül unatkozunk. A nyitással egy olyan 5 percet csúsztak ugyan, de kárpótoltak a gyors ügyintézéssel, szóval relatíve hamar túlvoltam mindenen. Az egyetlen bökkenő már csak az, hogy fel kell hívnom a Pécsi központot, hogy ne Postai úton küldjék ki a segílykémet, hanem utalják inkább a bankszámlaszámomra - mert ugye nekem van olyan is. De még úgy is, hogy hamar el lett intézve az adatmódosítás, Vori így még sem tudta már megvárni velem, mivel haza kellett sietnie, mert mennek az öregapjával szekrényt nézni/venni. Ami annyit jelent, hogy hamarosan lesz szekrényünk - no, már ha minden igaz.
Amikor még ott ácsorogtunk a bejárat előtt, kiszúrtam, hogy a távolban igen sötét fellegek gyülekeztek az égen, és azon kezdtünk el viccelődni a Mexikóival, hogy esni fog az eső hamarosan, de szigorúan csak azután, hogy én kiértem a munkaügyiből. Ezen akkor jót röhögtünk, de baszki, tényleg nemsokkal azelőtt kezdett el esni az eső, hogy kiértem. Ám a sors iróniája, hogy abba is maradt, amint hazaértem. Erre mit lehet mondani? Tipikus? Jah. Kurvára. Bár azért jót mulattam az anomálián.
Miután hazaértem - gondoltam - most jól megoldom a már egy ideje húzódó problémámat, azaz lecserélem végre a telefonomon ezt a díjcsomagot, mert ez így nagyon szopik. Akármikor hívok akárkit, az nekem egy vagyonba kerül. Csúcsidőn kívül 72 pénzért hívom az "enyéim." Röhejes nem?
- Sok büdös pénzéhes biboldó, de mostjólkicseszekveletek! Muhahahahaha! - ültem le ezzel a csatakiáltással a géphez, s nekiálltam, hogy regisztráljam magam a témobíl honlapján, hogy majd itthonról, neten keresztül szúrhassak ki jól a kilincsorrúakkal.
Nagyon ügyesen, fél óra baszakodás után végül nyélbe is ütöttem a regisztrációt, majd nekiálltam megkeresni a díjcsomagokat. Meg is találtam a nekem megfelelőt, aztán hozzáláttam, hogy megrendeljem a csomagot. Jó, oké, be is léptem nagy nehezen, erre asszondja a rendszer, hogy "Error! Az oldal nem található." Ohh... Shhhhhit! Így hát mégsem sikerült még kiszúrnom jól ezekkel a bibsikkel, sőt, ők szivattak meg inkább engem.
Viszont azért szeretnék némi jóhírt is közölni. Jani barátom nekiállt blogolni, úgyhogy tessék olvasni. De ha már lúd, legyen kövér, itten van a János asszonykájának blogja is. A blogok a linkek közé is ki fognak kerülni. Kérem, lehet csemegézni.
N. M. Darky
2009. szeptember 30., szerda
2009. szeptember 29., kedd
Fail.
A mai napomat úgy terveztem, a munkaügyi központ 13. kerületi kirendeltségének meglátogatásával kezdem. Nos, így is történt, meglátogattam. Csak aztán hamar rájöttem, hogy ha én megszeretném azt várni, hogy itt sorra kerüljek, akkor kb több napra elég hideg élelmet kellett volna magammal hoznom. Így hát az lett a dolog végkifejlete, hogy Vorival megegyeztünk, majd holnap lessük be, de akkor pár órával nyitás előtt nézünk be. Úgy talán még ebben az életemben sorrakerülnék.
A délelőtt hátralévő részében néztem ahogy Vori takarít, és közben Ps-eztem. Olyan dél felé megcsináltam az ebédet - azaz kicsit "felturbóztam" a tegnapi chilis babot némi tésztával, hogy laktatóbb legyen. A célomat sikerült elérni, hiszen mindketten jóllaktunk belőle. Kaja után a mexikói származású szobatársam elugrott haza a szüleihez, majd onnan suliba ment. Én meg a délután nagyrészét idegeskedéssel töltöttem, hiszen nem hallottam tegnap délután óta semmit a barátnőm felől, és kezdtem már attól tartani, hogy történt vele valami. Számtalanszor próbáltam felhívni, de hasztalanul - sosem vette fel. Hogy kicsit eltereljem a gondolataim róla, megtömtem mentholos dohánnyal a vizipipát, és leültem Futuramát nézni.
Olyan 4 óra magasságában Zsófi küldött egy sms-t, hogy nem tud felhívni, mert valamiért kikapcsoltat jelez neki amikor hív. Ami azért érdekes, mert nekem folyamatosan be van kapcsolva a telefonom - még éjjel is sokszor!
Éppen azon töprengtem, hogy mégis mi lehet a gubanc, amikor csengetett valaki. Kicsit lassabban, olyan maximum 1 perc alatt értem oda az ajtóhoz, mivel időközben meglátogattam a wc-t, és hát na, vannak akadályok az életben amit mindenkinek le kell küzdenie. Ez is egy ilyen volt. Szóval dolgom végeztél rögtön az ajtóhoz siettem, de mire kilestem, már közel s távol senki nem volt. Deja vu. Ismét pontosan ugyanez a jelenség játszódik le. Ismét kedden, ismét ugyanezen időtájt. Hmm... Furcsa. Ez az anomália után rögvest küldtem Vorinak egy sms-t, hogy hívjon fel, amint tud. Egy sms-t küldött, hogy nem tud felhívni, mert elvileg ki vagyok kapcsolva. Deja vu.... Megint! Nosza, felhívtam inkább én őt, s elmeséltem neki ezt az érdekességet, majd megbeszéltük, hogy biza ide kelleni fog valami rács-szerűség, és hogy vigyem el a telefonom szervizbe, mivel nagyon valószínű, hogy valami megadta magát benne. A beszélgetés után felhívtam apámat is, akit megkértem, hogy hívjon fel, de nála is pontosan ugyanezt produkálta ez a szar. Hmm... Immáron bizonyos, hogy a telefonom a hunyó. Így hát, nem volt mit tenni, nekiindultam, hogy elvigyem szervizbe, hogy ott aztán majd jól meggyógyítsák szegénykét.
Ám a történet váratlan fordulathoz érkezett, hiszen mire odaértem a szervizhez, az mint kiderült, már zárva van. Kérdeztem az illetékest, hogy mikor zárt be a szerviz, amire azt a választ kaptam egy keserű mosoly kíséretében, hogy úgy kb 2 perce. Mivel 6-ig volt nyitva, én meg 6 után két perccel érkeztem... Ohh Shhh...it! Ezen a ponton kissé kiment a pofám. Ez már amolyan kegyelemdöfés volt. Nem elég, hogy lehet, hogy valaki figyeli a lakásunkat és mondjuk be akar törni hozzánk, vagy csak szimplán szivatnak, de ezen felül még a kibaszott telefonom is megadta magát. Arrrgghh!!
A hazafele úton az jutott eszembe, mint stresszoldó, hogy csinálok képeket a kecóról, és majd jól kiteszem őket ide, szóval így is tettem, és még a stressz is oldódott! Behold!
Előszoba cipőkiállítással.
Előszoba konyhával ÉS cipőkiállítással!
A csodálatos konyha. Ilyenkor vajon merre járhat a takarítóbrigád?
Titkos nasi-sziget.
Ahova még a király is gyalog jár...
A fürdőszoba belülről.
Ugyanaz a zuhanykabin csak de-Darkyzálva.
Csak azért mert trendy, és meg mert unatkoztam is.
A főszoba.
Főszoba kanapéval és tükörrel.
Viharsarok.
Rajság van meg pénz.
Babym féle olaszos tészta. (az én tányérom!)
Zsófim tálkája.
Vori szolidan (be)mutat(ja) az övét.
Utolsó. Grátisz. Kép. Segédkezem a szakácsnak.
A délelőtt hátralévő részében néztem ahogy Vori takarít, és közben Ps-eztem. Olyan dél felé megcsináltam az ebédet - azaz kicsit "felturbóztam" a tegnapi chilis babot némi tésztával, hogy laktatóbb legyen. A célomat sikerült elérni, hiszen mindketten jóllaktunk belőle. Kaja után a mexikói származású szobatársam elugrott haza a szüleihez, majd onnan suliba ment. Én meg a délután nagyrészét idegeskedéssel töltöttem, hiszen nem hallottam tegnap délután óta semmit a barátnőm felől, és kezdtem már attól tartani, hogy történt vele valami. Számtalanszor próbáltam felhívni, de hasztalanul - sosem vette fel. Hogy kicsit eltereljem a gondolataim róla, megtömtem mentholos dohánnyal a vizipipát, és leültem Futuramát nézni.
Olyan 4 óra magasságában Zsófi küldött egy sms-t, hogy nem tud felhívni, mert valamiért kikapcsoltat jelez neki amikor hív. Ami azért érdekes, mert nekem folyamatosan be van kapcsolva a telefonom - még éjjel is sokszor!
Éppen azon töprengtem, hogy mégis mi lehet a gubanc, amikor csengetett valaki. Kicsit lassabban, olyan maximum 1 perc alatt értem oda az ajtóhoz, mivel időközben meglátogattam a wc-t, és hát na, vannak akadályok az életben amit mindenkinek le kell küzdenie. Ez is egy ilyen volt. Szóval dolgom végeztél rögtön az ajtóhoz siettem, de mire kilestem, már közel s távol senki nem volt. Deja vu. Ismét pontosan ugyanez a jelenség játszódik le. Ismét kedden, ismét ugyanezen időtájt. Hmm... Furcsa. Ez az anomália után rögvest küldtem Vorinak egy sms-t, hogy hívjon fel, amint tud. Egy sms-t küldött, hogy nem tud felhívni, mert elvileg ki vagyok kapcsolva. Deja vu.... Megint! Nosza, felhívtam inkább én őt, s elmeséltem neki ezt az érdekességet, majd megbeszéltük, hogy biza ide kelleni fog valami rács-szerűség, és hogy vigyem el a telefonom szervizbe, mivel nagyon valószínű, hogy valami megadta magát benne. A beszélgetés után felhívtam apámat is, akit megkértem, hogy hívjon fel, de nála is pontosan ugyanezt produkálta ez a szar. Hmm... Immáron bizonyos, hogy a telefonom a hunyó. Így hát, nem volt mit tenni, nekiindultam, hogy elvigyem szervizbe, hogy ott aztán majd jól meggyógyítsák szegénykét.
Ám a történet váratlan fordulathoz érkezett, hiszen mire odaértem a szervizhez, az mint kiderült, már zárva van. Kérdeztem az illetékest, hogy mikor zárt be a szerviz, amire azt a választ kaptam egy keserű mosoly kíséretében, hogy úgy kb 2 perce. Mivel 6-ig volt nyitva, én meg 6 után két perccel érkeztem... Ohh Shhh...it! Ezen a ponton kissé kiment a pofám. Ez már amolyan kegyelemdöfés volt. Nem elég, hogy lehet, hogy valaki figyeli a lakásunkat és mondjuk be akar törni hozzánk, vagy csak szimplán szivatnak, de ezen felül még a kibaszott telefonom is megadta magát. Arrrgghh!!
A hazafele úton az jutott eszembe, mint stresszoldó, hogy csinálok képeket a kecóról, és majd jól kiteszem őket ide, szóval így is tettem, és még a stressz is oldódott! Behold!
Előszoba cipőkiállítással.
Előszoba konyhával ÉS cipőkiállítással!
A csodálatos konyha. Ilyenkor vajon merre járhat a takarítóbrigád?
Titkos nasi-sziget.
Ahova még a király is gyalog jár...
A fürdőszoba belülről. (A szemfülesebbek viszont észrevehetik, hogy a képen van egy kis furcsaság. Igen, az én vagyok, és nem az a vadonat új slip on cipő a zuhanykabin tetején.)
Ugyanaz a zuhanykabin csak de-Darkyzálva.
Csak azért mert trendy, és meg mert unatkoztam is.
A főszoba.
Főszoba kanapéval és tükörrel.
Viharsarok.
Rajság van meg pénz.
Babym féle olaszos tészta. (az én tányérom!)
Zsófim tálkája.
Vori szolidan (be)mutat(ja) az övét.
Utolsó. Grátisz. Kép. Segédkezem a szakácsnak.Nos, remélem ezzel a sok-sok képpel mindenkinek kielégítettem a kíváncsiságát. Bár sajnos nem lettek olyan jók a képek véleményem szerint, de igaz ami igaz, sietnem kellett a képek készítésével, mivel alig volt már kraft a gépezetben. De azért végülis a célnak szerintem megfelelnek.
N. M. Darky
N. M. Darky
2009. szeptember 28., hétfő
Jalapeño for Life!
Nos, egy újabb helyzetjelentés érkezik innen a S. S. Sincave fedélzetéről. Immáron már 9. napja, hogy felköltöztem Budapestre. Igyekszem ráhangolni magam arra a pörgésre, ami itt van. Bevallom, számomra az a legszokatlanabb, hogy itt bármikor, bárhova néz az ember fia, mindenhol lát embereket. De tényleg. Amikor éjjel jövök haza, még akkor is találkozom az utcán - mellékutcákra gondolok most és nem főutcákra - kóborló emberekkel. Emlékszem, nálunk ilyen éjfél magasságában majdnem hogy már "senki se volt az utcákon." De itt? Ez a folyamatos nyüsgés lesz az szerintem amit a legnehezebben fogok majd tudni megszokni. A közlekedéssel már kezdek egész jól megbarátkozni, a környékünket kezdem kiismerni, kifigyelni azokat az apró, mások számára talán jelentéktelen jellegzetességeket, amelyeknek köszönhetően könnyen be tudom azonosítani a pozicíómat. No, ennyi lenne a "helyzetjelentés," szóval most a blog következik.
Pénteken tartottuk a lakásavató bulinkat. Olyan 5 óra magasságában kezdtek szivárogni a lakásba az emberek. Az első két ember egy Panka nevre hallgató csodalény volt, aki egy Miki nevű srác kíséretében érkezett meg a hajónk fedélzetére. A hölgyemény már rögtön az első két percben felkerült a fekete listámra, az iszonyatosan tenyérbemászó, és ostoba - hu, de még milyen ostoba! - stílusa miatt. Az inteligenciáját valahol az olajban sült krumpli és egy szobanövény közé saccolnám. Ő egyébként félt tőlem valamiért. Pedig nem is savaztam le nagyon. Pontosabban osztottam, csak nem értette a masszív oltásaimat. A "leányzó" általános viselkedését, illetve gondolatait ez a párbeszéd nagyon jól le fogja írni. Szóval adva van egy szituáció, ahol emberünk - Miki - mesél egy történetet, amelynek is már jócskán a közepén tart, amikor ez az iq huszár minden átmenet, és felvezetés nélkül megszólal egy olyat hogy:
- Jajj, én úgy szeretem a Miki stílusát, olyan kis aranyos!
Mindezt egy történet közepébe vágva ugye. Persze, ez buta abortuszmaradék szentül meg volt róla győződve, hogy ez minket rohadtul érdekel. Hát tulajdonképp nem. Én ezt már csak ignorálni mertem, mert félő volt, hogy hirtelen felindulásból kilógattam volna az erkélyről, ha netán mondott volna valami újabb butaságot arra, hogy én becinkelem. Szegény pára nem is tudta nagyon hova tenni, hogy senkit se érdekelt az ő kommentárja, úgyhogy csak bambán remegtette szempilláit, majd valószínűleg az operációs rendszere újraindult, hiszen utána vagy 5 percig csendben volt.
Szóval hogy megőrizzem hidegvérem, és ne kapjak agyfaszt, ezért inkább kerültem mindennemű kommunikációs formát ezzel kreatúrával, bár azért néha, hogy könnyítsek a fejemben uralkodó nyomáson, leoltottam párszor.
Olyan 6 óra fele megjelent Barna is, aki - az egyetlen személy! - végre képes volt teljesíteni egyetlen kérésünket a bulival kapcsolatban - azaz hozott némi innivalót, hogy mégse "babazsúr" legyen a buliból. Egy mézes szilvát hozott egyébként, amit rögtön be is dobtunk a hűtőbe. De mivel annyi embernek az kevés, ezért elmentünk Barnával a teszkóba, hogy magunkhoz vegyünk még némi folyadékot. Vettünk egy másik üveg fütyülőst, ami a változatosság kedvéért mézes málnás volt. Mire visszaérkeztünk már ott volt egy másik leányzó is, aki érkezésünk után maradt még egy olyan kb negyed órát, aztán elment egy másik buliba, mi meg megbontottuk a mézes szilvát. Hamar elfogyott. Aztán megjelent a fentebb említett iq harcosnak a barátja is aki ránézésre elég homárnak tűnt, de mivel van barátnője, ezért csak nem az. Azt követően, hogy eme két szerencsés egymásratalált, az ittartókodásuk hátralévő idejében végig a szoba legtávolabbi helyén töltötték, egymást eszegetve. Igazi partyarcok.
Mivel a kislánynak fájt a pocikája, ezért olyan 9 óra felé a hős lovag hazavitte. Úgy igazából, akkor oldódott fel mindenki, és attól a ponttól kezdve mindenkinek jókedve lett, amiért azért végülis tettünk is, hiszen immáron már csak 4-en - szóval Vori, Barna, Miki és jómagam - benyakaltuk a második üveg fütyülőst, meg egy üveg elég tuti bort is. Akkor már úgy kezdtük elég kellemesen érezni magunkat. Ennyi légkör után már kicsit elkezdett megcsúszni az időérzékem és persze a memóriám is, szóval már nem nagyon tudom visszavezetni, hogy az események hogy zajlottak pontosan.
A borozgatás után megjelentek Barna bátyjáék - akik amúgy nem voltak hivatalosak a bulira - ami ha jól emlékszem hét főt takart. Eztán megittunk mégegy üveg bort, meg pár(?) mini pezsgőt, majd elindultunk nyóckerbe valami másik házibuliba. Arra még emlékszem, hogy a villamossal mentünk odáig, aztán hogy a lakástulajdonosnak úgy mutatkoztam be nemes egyszerűséggel, hogy "Én meg zsidó vagyok." Ami valljuk be, igaz, hiszenezt a pajeszom is bizonyítja.
A buliban a velem együtt érkezőkön kívül senkit sem ismertem, viszont engem annál inkább. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy a hírnevem megelőzött. Höhö! De nem fogalmazunk úgy, hiszen nem akarom egy egoista disznó képét festeni magamról. Nos, a bulin utólagos számítások alapján 3-4 órát lehettünk ott - nos, az nekem kb 10 percnek tűnt. Amolyan "Best of Házibuli." Ez a 10 percnyi anyag nekem tulajdonképpen látszólag összefüggéstelen képek sorozatából áll, mivel a többi valahogy kiesett.
Amire úgy nagyjából emlékszem, hogy miután megérkeztem lepacsiztam mindenkivel, majd átverekedtem magam az erkélyig, ahol elvoltam egy darabig, majd, a szobában rohangáltam erre-arra, majd elindulunk hazafelé. Ez a három állomás között volt egy pár - nahát! - piálós kép, néhány kép amelyiken osztok valakiket, akadt olyan is amelyen egy részeg embert - aki egy fürdőkádban feküdt - próbáltam helyrerakni, sajnos nem sok sikerrel, de mindezek között műsoroztam még kb mindenkivel. Voltam szinkron tolmácstól elkezdve békítő is. Tehát elég eseménydús egy party volt.
A másnap reggeli ébredés viszont nem tetszett már annyira. Bár annak ellenére, hogy szombaton iszonyú másnapos voltam, még elmentem este sörözni egyet egy régi cimborámmal, Yuberrel - avagy BlueMoonnal - és két csoporttársával Janival és... igen. Ez egy nagyon lazulós, sörözős, dumálgatós Underworld-ben ücsörgés volt, de azért nagyon beadta a péntek után.
Vasárnap feljött Zsófim Pestre. Ez egy nagyon ilyen Zsófizós, főzőcskézős, vizipipázós nap volt, amit még este megfejeltünk egy Duna-parton sétálgatással. Nagyon finom, olaszos tésztát főzött nekünk Zsófim, amibe egy kicsit én is belekontárkodtam - de az az étel lehengerlően finom volt. Brutális. Egyszerűen nincs rá jobb szó. Megettem vagy 4 tányérral, és még akkor se volt elég. Mondtam is neki, hogy jól elrabolom, itt fogom tartani, és arra fogom kényszeríteni, hogy ilyen finomakat főzzön nekem minden nap.
Mivel este ittaludt, ezért ma reggel korán kellett kelnünk, hiszen ő Veszprémbe jár suliba, és vissza kellett érnie a délben kezdődő órájára. Nagyon örültem, hogy itt volt, rettenetesen feldobta a napom a sugárzó aranyosságával.
Viszont mivel már eléggé fáradt vagyok, ezért most azt hiszem zárom is soraimat, majd next time folytatom, akkor már remélhetőleg fotókkal is szolgálhatok.
N. M. Darky
Pénteken tartottuk a lakásavató bulinkat. Olyan 5 óra magasságában kezdtek szivárogni a lakásba az emberek. Az első két ember egy Panka nevre hallgató csodalény volt, aki egy Miki nevű srác kíséretében érkezett meg a hajónk fedélzetére. A hölgyemény már rögtön az első két percben felkerült a fekete listámra, az iszonyatosan tenyérbemászó, és ostoba - hu, de még milyen ostoba! - stílusa miatt. Az inteligenciáját valahol az olajban sült krumpli és egy szobanövény közé saccolnám. Ő egyébként félt tőlem valamiért. Pedig nem is savaztam le nagyon. Pontosabban osztottam, csak nem értette a masszív oltásaimat. A "leányzó" általános viselkedését, illetve gondolatait ez a párbeszéd nagyon jól le fogja írni. Szóval adva van egy szituáció, ahol emberünk - Miki - mesél egy történetet, amelynek is már jócskán a közepén tart, amikor ez az iq huszár minden átmenet, és felvezetés nélkül megszólal egy olyat hogy:
- Jajj, én úgy szeretem a Miki stílusát, olyan kis aranyos!
Mindezt egy történet közepébe vágva ugye. Persze, ez buta abortuszmaradék szentül meg volt róla győződve, hogy ez minket rohadtul érdekel. Hát tulajdonképp nem. Én ezt már csak ignorálni mertem, mert félő volt, hogy hirtelen felindulásból kilógattam volna az erkélyről, ha netán mondott volna valami újabb butaságot arra, hogy én becinkelem. Szegény pára nem is tudta nagyon hova tenni, hogy senkit se érdekelt az ő kommentárja, úgyhogy csak bambán remegtette szempilláit, majd valószínűleg az operációs rendszere újraindult, hiszen utána vagy 5 percig csendben volt.
Szóval hogy megőrizzem hidegvérem, és ne kapjak agyfaszt, ezért inkább kerültem mindennemű kommunikációs formát ezzel kreatúrával, bár azért néha, hogy könnyítsek a fejemben uralkodó nyomáson, leoltottam párszor.
Olyan 6 óra fele megjelent Barna is, aki - az egyetlen személy! - végre képes volt teljesíteni egyetlen kérésünket a bulival kapcsolatban - azaz hozott némi innivalót, hogy mégse "babazsúr" legyen a buliból. Egy mézes szilvát hozott egyébként, amit rögtön be is dobtunk a hűtőbe. De mivel annyi embernek az kevés, ezért elmentünk Barnával a teszkóba, hogy magunkhoz vegyünk még némi folyadékot. Vettünk egy másik üveg fütyülőst, ami a változatosság kedvéért mézes málnás volt. Mire visszaérkeztünk már ott volt egy másik leányzó is, aki érkezésünk után maradt még egy olyan kb negyed órát, aztán elment egy másik buliba, mi meg megbontottuk a mézes szilvát. Hamar elfogyott. Aztán megjelent a fentebb említett iq harcosnak a barátja is aki ránézésre elég homárnak tűnt, de mivel van barátnője, ezért csak nem az. Azt követően, hogy eme két szerencsés egymásratalált, az ittartókodásuk hátralévő idejében végig a szoba legtávolabbi helyén töltötték, egymást eszegetve. Igazi partyarcok.
Mivel a kislánynak fájt a pocikája, ezért olyan 9 óra felé a hős lovag hazavitte. Úgy igazából, akkor oldódott fel mindenki, és attól a ponttól kezdve mindenkinek jókedve lett, amiért azért végülis tettünk is, hiszen immáron már csak 4-en - szóval Vori, Barna, Miki és jómagam - benyakaltuk a második üveg fütyülőst, meg egy üveg elég tuti bort is. Akkor már úgy kezdtük elég kellemesen érezni magunkat. Ennyi légkör után már kicsit elkezdett megcsúszni az időérzékem és persze a memóriám is, szóval már nem nagyon tudom visszavezetni, hogy az események hogy zajlottak pontosan.
A borozgatás után megjelentek Barna bátyjáék - akik amúgy nem voltak hivatalosak a bulira - ami ha jól emlékszem hét főt takart. Eztán megittunk mégegy üveg bort, meg pár(?) mini pezsgőt, majd elindultunk nyóckerbe valami másik házibuliba. Arra még emlékszem, hogy a villamossal mentünk odáig, aztán hogy a lakástulajdonosnak úgy mutatkoztam be nemes egyszerűséggel, hogy "Én meg zsidó vagyok." Ami valljuk be, igaz, hiszenezt a pajeszom is bizonyítja.
A buliban a velem együtt érkezőkön kívül senkit sem ismertem, viszont engem annál inkább. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy a hírnevem megelőzött. Höhö! De nem fogalmazunk úgy, hiszen nem akarom egy egoista disznó képét festeni magamról. Nos, a bulin utólagos számítások alapján 3-4 órát lehettünk ott - nos, az nekem kb 10 percnek tűnt. Amolyan "Best of Házibuli." Ez a 10 percnyi anyag nekem tulajdonképpen látszólag összefüggéstelen képek sorozatából áll, mivel a többi valahogy kiesett.
Amire úgy nagyjából emlékszem, hogy miután megérkeztem lepacsiztam mindenkivel, majd átverekedtem magam az erkélyig, ahol elvoltam egy darabig, majd, a szobában rohangáltam erre-arra, majd elindulunk hazafelé. Ez a három állomás között volt egy pár - nahát! - piálós kép, néhány kép amelyiken osztok valakiket, akadt olyan is amelyen egy részeg embert - aki egy fürdőkádban feküdt - próbáltam helyrerakni, sajnos nem sok sikerrel, de mindezek között műsoroztam még kb mindenkivel. Voltam szinkron tolmácstól elkezdve békítő is. Tehát elég eseménydús egy party volt.
A másnap reggeli ébredés viszont nem tetszett már annyira. Bár annak ellenére, hogy szombaton iszonyú másnapos voltam, még elmentem este sörözni egyet egy régi cimborámmal, Yuberrel - avagy BlueMoonnal - és két csoporttársával Janival és... igen. Ez egy nagyon lazulós, sörözős, dumálgatós Underworld-ben ücsörgés volt, de azért nagyon beadta a péntek után.
Vasárnap feljött Zsófim Pestre. Ez egy nagyon ilyen Zsófizós, főzőcskézős, vizipipázós nap volt, amit még este megfejeltünk egy Duna-parton sétálgatással. Nagyon finom, olaszos tésztát főzött nekünk Zsófim, amibe egy kicsit én is belekontárkodtam - de az az étel lehengerlően finom volt. Brutális. Egyszerűen nincs rá jobb szó. Megettem vagy 4 tányérral, és még akkor se volt elég. Mondtam is neki, hogy jól elrabolom, itt fogom tartani, és arra fogom kényszeríteni, hogy ilyen finomakat főzzön nekem minden nap.
Mivel este ittaludt, ezért ma reggel korán kellett kelnünk, hiszen ő Veszprémbe jár suliba, és vissza kellett érnie a délben kezdődő órájára. Nagyon örültem, hogy itt volt, rettenetesen feldobta a napom a sugárzó aranyosságával.
Viszont mivel már eléggé fáradt vagyok, ezért most azt hiszem zárom is soraimat, majd next time folytatom, akkor már remélhetőleg fotókkal is szolgálhatok.
N. M. Darky
2009. szeptember 21., hétfő
Ikea Men
Nos, ez a pillanat is elérkezett. felköltöztem Pestre, a bűn városába. Igaz, hogy már szombat délután fenn voltam, de csak most sikerült időt szakítanom, a blogolásra. Szóval akkor azt hiszem csapjunk is a lecsóba.
A költözést megelőző pár napom elég szarul telt. Az a rengeteg búcsúzkodás az ismerőseimtől, eléggé megviseltek belül, hiszen azért hiányozni fognak. Édesanyám napok óta minden este sír(t) a költözésem miatt, ami cseppet sem könnyítette meg a dolgom, sőt. A pénteki, és a szombati napom nagy része a pakolászás jegyében telt. A végösszeg egy csordultig megpakolt bőrönd, egy majd' pukkadásig rakott sporttáska és a szakadás határig megtömött hátitáska lett, amit még megfejeltem egy hálózsákkal.
A vasútállomásra való eljutásom a kereszttesóm segítségével történt, aki kocsival vitt el odáig édesanyám és bátyám társaságában. Még mielőtt felszálltam volna a vonatra, édesanyám ismételten elsírta magát, amelynek látványától egy pillanatra elbizonytalanodtam, annyira szívbemarkoló volt a látványa, de végül megacéloztam az akaratomat, és az utazás mellett döntöttem. Hogy döntésem helyes volt e, az idővel elválik.
A vonaton a helyem - annyira tipikusan - az utolsó vagon utolsó helyére szólt. Az utazás maga hosszú volt, és unalmas. Végig zenét hallgattam, és olvastam a Droidzónából, amely miatt néha kissé hülyén néztek rám utastársaim, amiért időről időre fel-felnevettem.
A vonat - természetesen - a keleti pályaudvar legtávolabbi csücskébe futott be, szóval nagyon élvezetes volt onnan elbicegnem a pályaudvar kijáratáig azzal a sok holmival. Úgy néztem ki, mint egy mozgó karácsonya, amelyet mintha kissé ízléstelenül, bőröndökkel díszítettek fel. Kicsivel a kijárat előtt találkoztam Vorival, aki már messziről kiszúrt - nem volt nehéz mondjuk... - és jókat vigyorgott rajtam, ám mosolyát hamar letöröltem az arcáról, hiszen lepasszoltam neki párat a csomagjaim közül. Muhahahaha!
Először bérletet venni mentünk, hiszen anélkül kissé necces lett volna az utazgatás, aztán megtámadtuk a 76-os trolit, és jól befészkeltük magunkat a hátsó 4-es ülésre. Pár megálló után felszállt a járműre két darab citromképű nőstény, akik tizenpár évesek lehettek. Egyikük igényt tartott volna a csomagjaink helyére, ami valahol érthető is, de egy normális ember nem szól be a másiknak, amikor látja, hogy kurva sok cucca van. Nos, ő nem volt normális - nahát, micsoda meglepetés! - és rögtön nekiállt arcoskodni nekünk, hogy hát mit képzelünk magunkról, hogy odaraktuk a csomagjainkat. Egy szó mint száz, szóváltásba keveredtem a kis abortusz szökevénnyel, és mivel előbukkant egy idősebb hölgy is, aki szintén le akart volna ülni - csak ő tudott normálisan kérni is - ezért leült ő az egyik felszabadított helyre, amire a kis purdé csak egy gúnyos "Ezek a büdös magyarok!" felkiáltással válaszolt. Szívem szerint a helyszínen a karjait téptem volna ki a helyükről, de végül nem csináltam semmit, mert sajnos többet kapok érte mint egy emberért. Éljen soká Magyarország. Mindez egyébként a Pestre érkezésem után 1 órával se - ! - történt. De mindezen nehézségek ellenére is sikerült célba érnünk.
A lakásba érkezvén leültünk pihentünk egy sort, majd kipakoltam a cuccaim egy részét, és beleugrottam a vadonat új, acapulco ingembe.
Később elugrottunk boltba, meg jártunk egyet a környéken. Aztán estefele felhívtam az egyik utcaszomszédunkat, akit már amúgy gyermekkorom óta ismerek, és mellesleg kiwi névre hallgat, majd így, édeshármasban elmentünk sétálgatni egyet a környéken, meg leültünk dumálni a Duna-partra.
A vasárnap egy lazulós nap volt. Délelőtt átjött Vori édesanyja, akivel elbeszélgettünk egy kicsit a jövőnkről, majd elmentünk bevásárolni. A bevásárlás után a hűtőnk teljesen megtelt, alig fér már valami is. Délután Vorival Ps-eztünk, aztán koraeste elmentünk a tescoba, hogy vegyünk valami "innivalót." A bevásárlás eredménye egy mézes málnás fütyülős volt, amit otthon jól bedobtunk a fagyasztóba. Amíg hűlt a nedű, addig megvertem Vorit a Mortál Kolbászban. Aztán, miután kiverekedtük magunkat, elővettük a már jól behűtött üccsit, és leültünk filmezni. A Kaszinót néztük meg, ami alatt tulajdonképp el is fogyott az egész üveg. A film után még megnéztünk két South Park részt, majd nyugovóra tértünk.
A mai nap az ügyintézés jegyében fog eltelni, hiszen rengeteg dolgot el kell intézünk. Úgyhogy most azt hiszem zárom is soraim egyenlőre, később teszek fel képeket a kecóról, csak hogy mindenki láthassa, milyen baró kis helyen tengetem napjaimat. További szépeket mindenkinek addig is!
N. M. Darky
A költözést megelőző pár napom elég szarul telt. Az a rengeteg búcsúzkodás az ismerőseimtől, eléggé megviseltek belül, hiszen azért hiányozni fognak. Édesanyám napok óta minden este sír(t) a költözésem miatt, ami cseppet sem könnyítette meg a dolgom, sőt. A pénteki, és a szombati napom nagy része a pakolászás jegyében telt. A végösszeg egy csordultig megpakolt bőrönd, egy majd' pukkadásig rakott sporttáska és a szakadás határig megtömött hátitáska lett, amit még megfejeltem egy hálózsákkal.
A vasútállomásra való eljutásom a kereszttesóm segítségével történt, aki kocsival vitt el odáig édesanyám és bátyám társaságában. Még mielőtt felszálltam volna a vonatra, édesanyám ismételten elsírta magát, amelynek látványától egy pillanatra elbizonytalanodtam, annyira szívbemarkoló volt a látványa, de végül megacéloztam az akaratomat, és az utazás mellett döntöttem. Hogy döntésem helyes volt e, az idővel elválik.
A vonaton a helyem - annyira tipikusan - az utolsó vagon utolsó helyére szólt. Az utazás maga hosszú volt, és unalmas. Végig zenét hallgattam, és olvastam a Droidzónából, amely miatt néha kissé hülyén néztek rám utastársaim, amiért időről időre fel-felnevettem.
A vonat - természetesen - a keleti pályaudvar legtávolabbi csücskébe futott be, szóval nagyon élvezetes volt onnan elbicegnem a pályaudvar kijáratáig azzal a sok holmival. Úgy néztem ki, mint egy mozgó karácsonya, amelyet mintha kissé ízléstelenül, bőröndökkel díszítettek fel. Kicsivel a kijárat előtt találkoztam Vorival, aki már messziről kiszúrt - nem volt nehéz mondjuk... - és jókat vigyorgott rajtam, ám mosolyát hamar letöröltem az arcáról, hiszen lepasszoltam neki párat a csomagjaim közül. Muhahahaha!
Először bérletet venni mentünk, hiszen anélkül kissé necces lett volna az utazgatás, aztán megtámadtuk a 76-os trolit, és jól befészkeltük magunkat a hátsó 4-es ülésre. Pár megálló után felszállt a járműre két darab citromképű nőstény, akik tizenpár évesek lehettek. Egyikük igényt tartott volna a csomagjaink helyére, ami valahol érthető is, de egy normális ember nem szól be a másiknak, amikor látja, hogy kurva sok cucca van. Nos, ő nem volt normális - nahát, micsoda meglepetés! - és rögtön nekiállt arcoskodni nekünk, hogy hát mit képzelünk magunkról, hogy odaraktuk a csomagjainkat. Egy szó mint száz, szóváltásba keveredtem a kis abortusz szökevénnyel, és mivel előbukkant egy idősebb hölgy is, aki szintén le akart volna ülni - csak ő tudott normálisan kérni is - ezért leült ő az egyik felszabadított helyre, amire a kis purdé csak egy gúnyos "Ezek a büdös magyarok!" felkiáltással válaszolt. Szívem szerint a helyszínen a karjait téptem volna ki a helyükről, de végül nem csináltam semmit, mert sajnos többet kapok érte mint egy emberért. Éljen soká Magyarország. Mindez egyébként a Pestre érkezésem után 1 órával se - ! - történt. De mindezen nehézségek ellenére is sikerült célba érnünk.
A lakásba érkezvén leültünk pihentünk egy sort, majd kipakoltam a cuccaim egy részét, és beleugrottam a vadonat új, acapulco ingembe.
Később elugrottunk boltba, meg jártunk egyet a környéken. Aztán estefele felhívtam az egyik utcaszomszédunkat, akit már amúgy gyermekkorom óta ismerek, és mellesleg kiwi névre hallgat, majd így, édeshármasban elmentünk sétálgatni egyet a környéken, meg leültünk dumálni a Duna-partra.
A vasárnap egy lazulós nap volt. Délelőtt átjött Vori édesanyja, akivel elbeszélgettünk egy kicsit a jövőnkről, majd elmentünk bevásárolni. A bevásárlás után a hűtőnk teljesen megtelt, alig fér már valami is. Délután Vorival Ps-eztünk, aztán koraeste elmentünk a tescoba, hogy vegyünk valami "innivalót." A bevásárlás eredménye egy mézes málnás fütyülős volt, amit otthon jól bedobtunk a fagyasztóba. Amíg hűlt a nedű, addig megvertem Vorit a Mortál Kolbászban. Aztán, miután kiverekedtük magunkat, elővettük a már jól behűtött üccsit, és leültünk filmezni. A Kaszinót néztük meg, ami alatt tulajdonképp el is fogyott az egész üveg. A film után még megnéztünk két South Park részt, majd nyugovóra tértünk.
A mai nap az ügyintézés jegyében fog eltelni, hiszen rengeteg dolgot el kell intézünk. Úgyhogy most azt hiszem zárom is soraim egyenlőre, később teszek fel képeket a kecóról, csak hogy mindenki láthassa, milyen baró kis helyen tengetem napjaimat. További szépeket mindenkinek addig is!
N. M. Darky
2009. szeptember 11., péntek
2009. szeptember 8., kedd
The UranCity Chronicles III
Amikor reggel felkeltem, éreztem, hogy ez a mai nap valahogy ki fog lógni a szürke hétköznapok, nyomasztó egyhangúságából. De ez csak akkor tudatosult bennem igazán, amikor apám szólt nekem, hogy el kéne ugranom a Szociális bolthálózat hozzánk legközelebbi boltjába. A bevásárlás maga nem műsoros, olyat máskor is csináltam már. De ezek a szociális boltok... Ezekben az a tréfás, hogy ezek az üzletek az adrenalin narkós, akciónyuggerek kedvenc megjelenési helyei, ami annyit tesz köznyelvre fordítva, hogy ha idemész bevásárolni, akkor majdnem biztos, hogy egy ilyen véglény megtalál magának.
Jelen esetben sem volt ez másképp, de hiszen ez már szinte gyanítható volt, legalábbis azok számára, akik már ismerik valamennyire élet történetemet. Szóval miután apám kiadta az ukázt a bevásárlással kapcsolatban, még megkajáltam, felöltöztem, és dobtam fel új zenéket az mp3-asomra, majd útnak indultam.
Ez volt az első alkalom, hogy ilyen boltba mentem, úgyhogy szívem kissé hevesen vert a várható izgalmak miatt. A bolt maga kicsi volt, és zsúfolt. A termékek elhelyezése hagy némi kívánnivalót maga után, de azért elég sokminden kapható itt olcsón, szóval ettől az aprócska szépséghibától nyugodtan el tudok tekinteni. Szóval összeszedegettem mindent, ami a listámon volt, majd beálltam a sorba. Ekkor lépett be egy idős hölgy az üzletbe, akiről még nem is sejtettem, hogy ő lesz a mostani droidom. Sorra kerülök. Feldobom a kosarat a pultra, majd nekiállok elmagyarázni a pultosnak, hogy mi is van a kosaramban. Fizetek, majd megkérem a pénztárost, hogy legyen kedves és adjon nekem egy zacskót, mert nem hoztam az olajnak, mivel én azért nem szeretem, ha a táskám olajos lesz.
Szóval amíg a fickó elugrott a zacskóért, hirtelen megjelent a korábban említett öreglány is, aki szelíden odébb lökte a kosaramat, majd felrakta az ő kosarát a pultra, mivel ő siet, végül magától teljesen elszállva, pökhendien elém vet egy ilyen szöveget hogy:
- Na végre, így már el lehet férni!
Na ezt nem hagytam szó nélkül, mert mégis kinek képzeli magát a vén szatyor.
- Talán nem kéne itt lökdösni a cuccaim, hiszen már épp vittem volna el innen, de különben se hinném, hogy egy perc várakozásba eddig bárki is belehalt volna. Kegyed nem hallotta még a híres mondást, "Türelem rózsát terem?" - feleltem kissé gunyoros hangnemben, arcomon széles mosollyal.
- Ne engem, hanem az anyját oktassa! - rivallott rám dühösen.
- Pedig úgy látom, inkább maga szorul rá. - felem még mindig mosolyogva.
- Különben is, mit képzel magáról, maga csak egy fiatal taknyos! - sikoltja fülrepesztően magas hangon.
- Maga szerint melyik a jobb? Egy fiatal taknyos, vagy egy 80 és a halál között álló aszott múmia? Mert szerintem a fiatal! - feleltem, majd kacagva kisétáltam az üzletből, hiszen közben végeztem a cuccok táskába pakolásával.
Miután kiértem a boltból még fél füllel hallottam, ahogy épp azt jegyzi meg a boltos srácnak, - aki amúgy 30 év körül lehetett - hogy milyen pimaszok ezek a mai fiatalok. Szerintem meg az öregek azok.
A vásárlás után rögtön hazafutottam, lepakoltam amit vettem, majd indultam is a keró felé, hiszen találkozóm volt Jocóval. A szokásos műsorunkat csináltuk, azaz vettünk sört, és leültünk inni valahova. Ez a mostani alkalom annyiban volt rendhagyó, hogy az eredeti terv alapján az első sör után beültünk volna a Cooltour Cafe-ba, mert állítólag nagyon hangulatos kis hely, és én nagyon kíváncsi voltam rá. Józsefet is sikerült rábeszélnem, így hát a második körünket már ott akartuk leküldeni, ám amikor beléptünk a cafe-ba két dologgal kellett szembesülnünk. Az egyik, hogy valami beszarás mód hangulatos a hely. Nagyon jó. Egyszer mindenkinek érdemes oda belesnie. A másik dolog viszont az volt, hogy az árak valami iszonyúan elcseszettek. Vannak dolgok, amik irreálisan olcsóak - pl: tequila, koktélok - de olyan alap dolgok, mint a sör, méreg drágák. Ha koktélozni akar az ember, akkor simán megéri ide beülni, de aki inkább sör párti - mint mondjuk mi - annak nagyon nem éri meg. Vagyis lehet, hogy van aki megengedheti magának, hogy 500 Ft-ot kidobjon egy sörért, ami azért annyira nem csúcskategóriás - de én sajnos nem tartozom ebbe a körbe. Szóval pár percnyi itallap böngészés után ráébredtünk, hogy ez a hely most nekünk nem fog feküdni, megegyeztünk, hogy máshol fogjuk lejátszani a második felvonást. Már majdnem kijutottunk a kerthelyiségből, amikor megállított bennünket egy fiatal srác - az egyik csapos - hogy mit szeretnénk rendelni. Tömören vázoltam neki, hogy ezek az árak nagyon nem kóserek, és hogy sajnos nem engedhetjük meg ezt most magunknak. Erre legnagyobb meglepetésemre nem lenéző arcot, és csórózást vágott hozzám, hanem egyetértően bólogatott, és elmagyarázta, hogy ő sem ért egyet ezekkel az árakkal, mert ez így kissé szerinte is nonsense. Adtunk némi tippet a srácnak, hogy szerintünk hol kéne meghúzni a vonalat az áraknál, de hát sajnos nem az ő hatásköre az ilyesmi, viszont azt mondták, hogy dolgoznak az ügyön a főnökségnél. Mindenesetre gratulálni tudok a főnöknek, amiért ilyen vacak árakat dolgozott ki. Ez egy nagyon súlyos fekete pont.
A beszélgetés után illedelmesen elbúcsúztunk, és elindultunk, hogy valahol máshol gurítsunk le torkunkon még egy kis aranyszínű nedűt. A döntésünk végülis az uránvárosi teszkóra esett, ahol vettünk 2-2 sört és kiültünk azt elfogyasztani az üzlet mögötti parkban. Szomjoltás közben megvitattunk pár dolgot Kötéllel, de miután elfogyott az üdítőnk, elindultunk a buszmegálló felé, hiszen lassan közeledett a buszindulás ideje. A buszmegállóban ácsorogva kiszúrtuk az egyik volt általános sulis osztálytársunkkat, akivel nem igazán akartunk smúzolni, mert szegénykém hülye egy kicsit. De végül csak észrevett minket és odajött hozzánk bratyizni. Öröm!
Mesélt nekünk mindenféle kalandjairól, hogy ő micsoda nagy züllött egyénként viselkedett, és hogy ő bizony sokáig - 2 évig - dohányzott is. Meg lógott az iskolából. TejóIsten! Milyen menő a srác. Kőkemény dolgokat vitt véghez. No, de hát ez van, neki kicsit más a mércéje, mint nekem. Számára ezek meredek dolgok - nálam nem igazán. De mivel én nagyon nem bírom a hülyéket, mert energiavámpírok - köszi a szót, Jocc! - és nagyon meg tudják sütni az agyam, így hát úgy érzem, kompenzálnom kell valahogy. Szóval ilyenkor többnyire baromságokat kitalált dolgokkal bombázom őket, és jókat mulatok azon, ahogy megeszik az agymenésem termékét.
Ezt a szokásomat most is kénytelen voltam bevetni, de úgy érzem, kegyetlenül megérte. Az elején - mint afféle teszt, hogy megfigyelhessem, mennyire kapja be a csalit - beadtam neki, hogy másfél évig voltam Japánban, mert megnyertem valamilyen ösztöndíjat. Mindenféle fake élményemről meséltem neki, amit egyértelműen végig bezabált. Jocó mellettem közben persze hülyére röhögte magát az egész szituáción - cseppet sem levágóssá téve a helyzetet. De neki így sem esett le a tantusz.
Aztán ahogy folyt tovább a beszélgetés, valahogy szóba jött a Márkó is, az én tetovált cimborám is, aki Subi szerint új tetkót akar magának. Biztos, hogy akar magának újat, én ugyan nem tudok róla, hogy az öreg medve ilyesmiben sántikálna, de mindenesetre ezt a tökéletes lehetőséget nem hagyhattam ki - meg kellett lovagolnom ezt a témát is. Összenéztünk Jocóval, majd elkezdtem neki olyan dolgokról vetíteni, hogy persze, én is úgy tudom, hogy akar újat magának, csak kérdéses, hogy van e rajta még hely. Hiába nagydarab a jó öreg Márkó, ő már bizony teljesen szétvarratta magát. Emberünk ezen nagy meglepődött, úgyhogy muszáj volt tovább ütnöm a vasat, hiszen kőkeményen izzott.
- Hát nem vágtad? A Márkó egész háta ki van varrva, de annyira, hogy már nincs is rajta hely! - mondtam vigyorogva, hiszen alig bírtam már álcázni a nevethetnékemet.
- Huu... tényleg? - kiált fel Subi teljes döbbenetében.
- Bizony ám! De nem csak az egész háta, de a mellkasa is totálisan ki van ám tetoválva! Ilyen... összefüggő Yakuza mintákkal. Igen, Yakuza, tudod, a kínai meg a japán mítoszkör összemosódása a Yakuza. - A valósgában mondjuk nem éppen ez, de az most részletkérdés.
- Igen igen! - kiabál közbe hangosan röhögve Jocó - Még a kis mellbimbói is ki vannak varrva!!
- De kemééééény! - Ámuldozik Subi.
- Jaja! - felelem már én is nevetve - Emlékszel még Jocó, mennyit basztattuk ez miatt?
- Hajjaj! - Kontráz rá Jocó kuncogva.
Mivel Subi teljes ámulatban volt még mindig, gondoltam nem állok még meg, ütöm tovább a vasat.
- Te Jocó, mennyibe is kerültek a tetoválások? 250 ropi volt a mellkasán lévő, és 300 a a hátán lévő? Hogy is volt ez, már annyira nem emlékszek. - hogy visszafogjam röhögésem, kicsit be kellett dobnom színészi tehetségem, és nagyon elgondolkozó arckifejezést erőltettem az arcomra, de szerintem egy-két vigyor azért így is kicsúszott.
Már nem emlékszem pontosan, hogy mire jutottunk, melyik mennyibe került, de egy darabig még azon vitatkoztunk a Jocóval, aztán végül megjelent a busz, szóval Kötélnek el kellett hagynia a csapatot. No, meg mivel én se akartam kettesben maradni ezzel az értelmiségivel, ezért elindultam én is haza. De mivel éreztem, hogy van még kraft a helyzetben, ezért miután elbúcsúztunk Jocótól, még etettem egy kicsit hülyeségekkel a srácot.
- Te Subi, szereted a tetkókat? Van neked, vagy szeretnél egyet esetleg?
- Áhh... a barátnőm megölne érte. És, neked van?
- Persze, - feleltem, majd ismét kiszaladt a számon egy, a győzelemtől mámoros vigyor, hiszen ismét ráharapott a csalimra - érdekel, hogy milyen?
- Hogyne!
- Hát én az egész farkamat tetováltattam ki! - kezdtem büszke hanglejtéssel az újabb hazugságomat.
- Baszki, az kemény! - sápadozik a döbbenettől Subi.
- Jah, és még milyen fájdalmas! De hallod nagyon durva ám. Úgy néz ki a tetoválás maga, hogy a lágyékomtól indul egy kígyó, és végül úgy tekergőzik a minta, hogy pont körülöleli a brokkolimat, szóval úgy néz ki, mintha a farkam egy kobra lenne.
- Anyááááád! Mennyire durva! - kiált fel Subi.
- És hallod, tudod mennyire szeretik az ilyet a nők? Te, jajjj.... Simán megérte a sok fájdalom. - felem immáron már nevetve.
Subi kicsit mintha gondolkozóba esett volna e szavak hallatán, de sajnos nem tudtam meg már a gondolatait, hiszen elbúcsúztam tőle ezek a mondatok után, hiszen már rohadtul éhes voltam, és még főznöm is kellett. Remélem ez a szerencsés azért nem fogja kivarratni magát ott "ahol én is."
Ui: tegnap szedtem le egy új darkpsy zenét, amit ma kezdtem el hallgatni az mp3-asomról. Az élményeim vele kapcsolatban: "Huuu ez valami iszonyat kemény. Atom szét van effektezve, kurva beteg. Ha lenne bennem valami tudatmódosító, most biztos valami atom meredek tripem lenne tőle. Szerintem ellátnék vele a végtelenig. Látnám tőle a múltat a jelent, és a jövőt is egyszerre." Ezek és ehhez hasonló zakkant gondolatok pörögtek végig a fejemben miközben hallgattam, ezt az előadót. Aztán rájöttem, hogy a fejhallgatóm kábele meg van törve, és annak a torzulásai miatt hallottam olyan betegesnek a zenét. De így, miután gépen is meghallgattam, azért így is tetszett.
N. M. Darky
Jelen esetben sem volt ez másképp, de hiszen ez már szinte gyanítható volt, legalábbis azok számára, akik már ismerik valamennyire élet történetemet. Szóval miután apám kiadta az ukázt a bevásárlással kapcsolatban, még megkajáltam, felöltöztem, és dobtam fel új zenéket az mp3-asomra, majd útnak indultam.
Ez volt az első alkalom, hogy ilyen boltba mentem, úgyhogy szívem kissé hevesen vert a várható izgalmak miatt. A bolt maga kicsi volt, és zsúfolt. A termékek elhelyezése hagy némi kívánnivalót maga után, de azért elég sokminden kapható itt olcsón, szóval ettől az aprócska szépséghibától nyugodtan el tudok tekinteni. Szóval összeszedegettem mindent, ami a listámon volt, majd beálltam a sorba. Ekkor lépett be egy idős hölgy az üzletbe, akiről még nem is sejtettem, hogy ő lesz a mostani droidom. Sorra kerülök. Feldobom a kosarat a pultra, majd nekiállok elmagyarázni a pultosnak, hogy mi is van a kosaramban. Fizetek, majd megkérem a pénztárost, hogy legyen kedves és adjon nekem egy zacskót, mert nem hoztam az olajnak, mivel én azért nem szeretem, ha a táskám olajos lesz.
Szóval amíg a fickó elugrott a zacskóért, hirtelen megjelent a korábban említett öreglány is, aki szelíden odébb lökte a kosaramat, majd felrakta az ő kosarát a pultra, mivel ő siet, végül magától teljesen elszállva, pökhendien elém vet egy ilyen szöveget hogy:
- Na végre, így már el lehet férni!
Na ezt nem hagytam szó nélkül, mert mégis kinek képzeli magát a vén szatyor.
- Talán nem kéne itt lökdösni a cuccaim, hiszen már épp vittem volna el innen, de különben se hinném, hogy egy perc várakozásba eddig bárki is belehalt volna. Kegyed nem hallotta még a híres mondást, "Türelem rózsát terem?" - feleltem kissé gunyoros hangnemben, arcomon széles mosollyal.
- Ne engem, hanem az anyját oktassa! - rivallott rám dühösen.
- Pedig úgy látom, inkább maga szorul rá. - felem még mindig mosolyogva.
- Különben is, mit képzel magáról, maga csak egy fiatal taknyos! - sikoltja fülrepesztően magas hangon.
- Maga szerint melyik a jobb? Egy fiatal taknyos, vagy egy 80 és a halál között álló aszott múmia? Mert szerintem a fiatal! - feleltem, majd kacagva kisétáltam az üzletből, hiszen közben végeztem a cuccok táskába pakolásával.
Miután kiértem a boltból még fél füllel hallottam, ahogy épp azt jegyzi meg a boltos srácnak, - aki amúgy 30 év körül lehetett - hogy milyen pimaszok ezek a mai fiatalok. Szerintem meg az öregek azok.
A vásárlás után rögtön hazafutottam, lepakoltam amit vettem, majd indultam is a keró felé, hiszen találkozóm volt Jocóval. A szokásos műsorunkat csináltuk, azaz vettünk sört, és leültünk inni valahova. Ez a mostani alkalom annyiban volt rendhagyó, hogy az eredeti terv alapján az első sör után beültünk volna a Cooltour Cafe-ba, mert állítólag nagyon hangulatos kis hely, és én nagyon kíváncsi voltam rá. Józsefet is sikerült rábeszélnem, így hát a második körünket már ott akartuk leküldeni, ám amikor beléptünk a cafe-ba két dologgal kellett szembesülnünk. Az egyik, hogy valami beszarás mód hangulatos a hely. Nagyon jó. Egyszer mindenkinek érdemes oda belesnie. A másik dolog viszont az volt, hogy az árak valami iszonyúan elcseszettek. Vannak dolgok, amik irreálisan olcsóak - pl: tequila, koktélok - de olyan alap dolgok, mint a sör, méreg drágák. Ha koktélozni akar az ember, akkor simán megéri ide beülni, de aki inkább sör párti - mint mondjuk mi - annak nagyon nem éri meg. Vagyis lehet, hogy van aki megengedheti magának, hogy 500 Ft-ot kidobjon egy sörért, ami azért annyira nem csúcskategóriás - de én sajnos nem tartozom ebbe a körbe. Szóval pár percnyi itallap böngészés után ráébredtünk, hogy ez a hely most nekünk nem fog feküdni, megegyeztünk, hogy máshol fogjuk lejátszani a második felvonást. Már majdnem kijutottunk a kerthelyiségből, amikor megállított bennünket egy fiatal srác - az egyik csapos - hogy mit szeretnénk rendelni. Tömören vázoltam neki, hogy ezek az árak nagyon nem kóserek, és hogy sajnos nem engedhetjük meg ezt most magunknak. Erre legnagyobb meglepetésemre nem lenéző arcot, és csórózást vágott hozzám, hanem egyetértően bólogatott, és elmagyarázta, hogy ő sem ért egyet ezekkel az árakkal, mert ez így kissé szerinte is nonsense. Adtunk némi tippet a srácnak, hogy szerintünk hol kéne meghúzni a vonalat az áraknál, de hát sajnos nem az ő hatásköre az ilyesmi, viszont azt mondták, hogy dolgoznak az ügyön a főnökségnél. Mindenesetre gratulálni tudok a főnöknek, amiért ilyen vacak árakat dolgozott ki. Ez egy nagyon súlyos fekete pont.
A beszélgetés után illedelmesen elbúcsúztunk, és elindultunk, hogy valahol máshol gurítsunk le torkunkon még egy kis aranyszínű nedűt. A döntésünk végülis az uránvárosi teszkóra esett, ahol vettünk 2-2 sört és kiültünk azt elfogyasztani az üzlet mögötti parkban. Szomjoltás közben megvitattunk pár dolgot Kötéllel, de miután elfogyott az üdítőnk, elindultunk a buszmegálló felé, hiszen lassan közeledett a buszindulás ideje. A buszmegállóban ácsorogva kiszúrtuk az egyik volt általános sulis osztálytársunkkat, akivel nem igazán akartunk smúzolni, mert szegénykém hülye egy kicsit. De végül csak észrevett minket és odajött hozzánk bratyizni. Öröm!
Mesélt nekünk mindenféle kalandjairól, hogy ő micsoda nagy züllött egyénként viselkedett, és hogy ő bizony sokáig - 2 évig - dohányzott is. Meg lógott az iskolából. TejóIsten! Milyen menő a srác. Kőkemény dolgokat vitt véghez. No, de hát ez van, neki kicsit más a mércéje, mint nekem. Számára ezek meredek dolgok - nálam nem igazán. De mivel én nagyon nem bírom a hülyéket, mert energiavámpírok - köszi a szót, Jocc! - és nagyon meg tudják sütni az agyam, így hát úgy érzem, kompenzálnom kell valahogy. Szóval ilyenkor többnyire baromságokat kitalált dolgokkal bombázom őket, és jókat mulatok azon, ahogy megeszik az agymenésem termékét.
Ezt a szokásomat most is kénytelen voltam bevetni, de úgy érzem, kegyetlenül megérte. Az elején - mint afféle teszt, hogy megfigyelhessem, mennyire kapja be a csalit - beadtam neki, hogy másfél évig voltam Japánban, mert megnyertem valamilyen ösztöndíjat. Mindenféle fake élményemről meséltem neki, amit egyértelműen végig bezabált. Jocó mellettem közben persze hülyére röhögte magát az egész szituáción - cseppet sem levágóssá téve a helyzetet. De neki így sem esett le a tantusz.
Aztán ahogy folyt tovább a beszélgetés, valahogy szóba jött a Márkó is, az én tetovált cimborám is, aki Subi szerint új tetkót akar magának. Biztos, hogy akar magának újat, én ugyan nem tudok róla, hogy az öreg medve ilyesmiben sántikálna, de mindenesetre ezt a tökéletes lehetőséget nem hagyhattam ki - meg kellett lovagolnom ezt a témát is. Összenéztünk Jocóval, majd elkezdtem neki olyan dolgokról vetíteni, hogy persze, én is úgy tudom, hogy akar újat magának, csak kérdéses, hogy van e rajta még hely. Hiába nagydarab a jó öreg Márkó, ő már bizony teljesen szétvarratta magát. Emberünk ezen nagy meglepődött, úgyhogy muszáj volt tovább ütnöm a vasat, hiszen kőkeményen izzott.
- Hát nem vágtad? A Márkó egész háta ki van varrva, de annyira, hogy már nincs is rajta hely! - mondtam vigyorogva, hiszen alig bírtam már álcázni a nevethetnékemet.
- Huu... tényleg? - kiált fel Subi teljes döbbenetében.
- Bizony ám! De nem csak az egész háta, de a mellkasa is totálisan ki van ám tetoválva! Ilyen... összefüggő Yakuza mintákkal. Igen, Yakuza, tudod, a kínai meg a japán mítoszkör összemosódása a Yakuza. - A valósgában mondjuk nem éppen ez, de az most részletkérdés.
- Igen igen! - kiabál közbe hangosan röhögve Jocó - Még a kis mellbimbói is ki vannak varrva!!
- De kemééééény! - Ámuldozik Subi.
- Jaja! - felelem már én is nevetve - Emlékszel még Jocó, mennyit basztattuk ez miatt?
- Hajjaj! - Kontráz rá Jocó kuncogva.
Mivel Subi teljes ámulatban volt még mindig, gondoltam nem állok még meg, ütöm tovább a vasat.
- Te Jocó, mennyibe is kerültek a tetoválások? 250 ropi volt a mellkasán lévő, és 300 a a hátán lévő? Hogy is volt ez, már annyira nem emlékszek. - hogy visszafogjam röhögésem, kicsit be kellett dobnom színészi tehetségem, és nagyon elgondolkozó arckifejezést erőltettem az arcomra, de szerintem egy-két vigyor azért így is kicsúszott.
Már nem emlékszem pontosan, hogy mire jutottunk, melyik mennyibe került, de egy darabig még azon vitatkoztunk a Jocóval, aztán végül megjelent a busz, szóval Kötélnek el kellett hagynia a csapatot. No, meg mivel én se akartam kettesben maradni ezzel az értelmiségivel, ezért elindultam én is haza. De mivel éreztem, hogy van még kraft a helyzetben, ezért miután elbúcsúztunk Jocótól, még etettem egy kicsit hülyeségekkel a srácot.
- Te Subi, szereted a tetkókat? Van neked, vagy szeretnél egyet esetleg?
- Áhh... a barátnőm megölne érte. És, neked van?
- Persze, - feleltem, majd ismét kiszaladt a számon egy, a győzelemtől mámoros vigyor, hiszen ismét ráharapott a csalimra - érdekel, hogy milyen?
- Hogyne!
- Hát én az egész farkamat tetováltattam ki! - kezdtem büszke hanglejtéssel az újabb hazugságomat.
- Baszki, az kemény! - sápadozik a döbbenettől Subi.
- Jah, és még milyen fájdalmas! De hallod nagyon durva ám. Úgy néz ki a tetoválás maga, hogy a lágyékomtól indul egy kígyó, és végül úgy tekergőzik a minta, hogy pont körülöleli a brokkolimat, szóval úgy néz ki, mintha a farkam egy kobra lenne.
- Anyááááád! Mennyire durva! - kiált fel Subi.
- És hallod, tudod mennyire szeretik az ilyet a nők? Te, jajjj.... Simán megérte a sok fájdalom. - felem immáron már nevetve.
Subi kicsit mintha gondolkozóba esett volna e szavak hallatán, de sajnos nem tudtam meg már a gondolatait, hiszen elbúcsúztam tőle ezek a mondatok után, hiszen már rohadtul éhes voltam, és még főznöm is kellett. Remélem ez a szerencsés azért nem fogja kivarratni magát ott "ahol én is."
Ui: tegnap szedtem le egy új darkpsy zenét, amit ma kezdtem el hallgatni az mp3-asomról. Az élményeim vele kapcsolatban: "Huuu ez valami iszonyat kemény. Atom szét van effektezve, kurva beteg. Ha lenne bennem valami tudatmódosító, most biztos valami atom meredek tripem lenne tőle. Szerintem ellátnék vele a végtelenig. Látnám tőle a múltat a jelent, és a jövőt is egyszerre." Ezek és ehhez hasonló zakkant gondolatok pörögtek végig a fejemben miközben hallgattam, ezt az előadót. Aztán rájöttem, hogy a fejhallgatóm kábele meg van törve, és annak a torzulásai miatt hallottam olyan betegesnek a zenét. De így, miután gépen is meghallgattam, azért így is tetszett.
N. M. Darky
2009. szeptember 6., vasárnap
Cracksman
Hát ez egy igazán eseménydús hétvége volt. Ha nem velem történt volna meg, el se hinném, hogy ennyi minden megtörténhet valakivel. Azt gondolnám, hogy kamuzik, de hogy mivel az a helyzet, hogy az egészet én éltem át, úgy már más kicsit. No, de csapjunk is a lecsóba.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy... kurva szar éjszakám. Péntek este olyan irtózatosan nagy vihar volt, hogy szinte semmit se tudtam aludni. A szél sikoltás olyan hangos volt, hogy az már félelmetesnek hatott, de mellette olyan hátborzongató is volt e hang, hogy engem leginkább egy, az agóniájában hörgő nő sikolyaira emlékeztetett. Eszméletlenül durva volt, még életemben nem hallottam hasonló hangot. Ráadásul az eső is verte az ablakot, s mivel időnként még dörgött, villámlott is az Ég, ezért gyakorlatilag úgy éreztem magam, mintha egy véráztatta harcmező közepén próbáltam volna elaludni, ahol még mindig aktívan dúlt a háború. Nos, ebből azt hiszem, már kellően sejthető, hogy nem aludtam túl sokat. Reggelre azonban a vihar nagyrésze abbamaradt, így már volt némi lehetőségem az alvásra. De sajnos hamar fel kellett kelnem, hiszen mennem kell Janihoz, hogy közösen főzzünk, majd filmezzünk.
Nemsokkal az ébredésem után felhívott az Ildi - Jani barátnője - hogy tegyük át inkább délre a találkozót, mert kicsit elcsúsztak valahol. No, sebaj, gondoltam, szundítok egyet sunyiban, de már valahogy nem jött álom a szemeimre, így inkább valahogy elütöttem az időt, majd elindultam kertibe, a Janiékhoz.
A közös főzésből sajnos nem sok lett, mivel a munka dandárját már elvégezte az Ildi, így sajnos nem igazán tudtam segíteni. Az ebéd egyébként füstöltsajtos bableves, illetve tejszínes, zöldséges tészta volt. Nekem baromira ízlett.
Kaja után megnéztünk egy alacsony költségvetésű tini horrorfilmet, ami a Fejetlen lovas - angolul asszem Headless - nevet viselte. Hát szerintem ezt a filmet igazából vígjátéknak szánták, hiszen valami irdatlan nevetségesre sikerült. Ilyen gagyi filmet keveset láttam eddig. E műremek után megnéztük az Én és én, meg az Irén című - már tényleg - vígjátékot, ami szinte felüdülés volt az előzőhöz képest, bár rettenetesen fárasztó volt ez a film is.
A filmezés után lekísért Jani a buszmegállóba, ahol felugrottam a 6-os buszra, amivel bevágtattam a parasztelosztóra. Nagyszerű út volt, hiszen rögtön az első megállónál felszállt egy atom csöves, aki olyan rohadt büdös volt, hogy már komolyan azon kezdtem el gondolkozni, hogy - lévén a temetőnél szállt fel a buszra... - ő a leendő zombi hadsereg legelső tagja. Amikor ránéztem leépült arcára, lelki szemeimmel már szinte láttam, hogy harapásnyomok díszítik az arcát.
Ám végülis nem harapott meg az élőhalott fickó, sőt, Fedél Nélkül-t se kellett tőle vennem. Öröm! A parasztra érkezésem után pár perccel találkoztam Zsófival, majd leültünk egy közeli játszótéren - azon az ominózus játszótéren, ahol József enyhén ittas állapotban barátkozni akart egy kukával, csak amaz nem volt az a barátságos fajta, és amikor Jocó az ölébe vetette magát, az rögtön leszakadt állványáról, és az oldalán gurulva próbált menekülni, de pár méter múlva elfáradt és megállt, Józs.Fm meg nagy huppanással megölelte a földet. De ugyanitt esett meg, hogy Laki részegen elbotlott egy lépcsőben, s majdnem lereszelte az egyik mellbimbóját. Áhh... az a sok régi szép emlék! ;D - hogy intézkedjünk szállásügyben. Az eredeti terv alapján egy koleszben szálltuk volna meg, de Zsófi valami ismerősének van itt Pécsett egy ismerőse, aki olcsón ki szokta adni a házát. Nos, ezen ügyben próbáltuk meg elérni, a drága Olga mamát - tehát azt a bizonyos ismerős, ismerősét.
De nincs az a pénz, hogy én levezessem, hogy az öreglány miket hordott össze nekünk, hogy hova menjünk, s hova ne, az a lényeg, hogy akkora kavarodás lett belőle, hogy iszonyatos. Első körben azt mondta, menjünk el hozzá, és akkor majd elmondja a tudnivalókat meg miegyéb. Amikor odaértünk a házához, felhívtuk, hogy jó címnél vagyunk e - mint utóbb kiderült jó helyen voltunk - de erre ő átirányított minket a másik házához, csak azt felejtette el közölni velünk, hogy a másik kéró az nem abban az utcában van, ahol ő maga is lakik, hanem egy merőben másikban. Vagy egy órán át - de lehet csak nekem tűnt annak... - bolyongtunk erre-arra, mire végül felhívtuk Zsófinak azon barátnőjét aki beajánlott minket az idős hölgynél, hogy hátha ő majd segít nekünk tájékozódni. Na, ő inkább megadta a barátja számát, hogy majd ő elnavigál bennünket. Ő érthetően elmagyarázta merre leljük ezt az istenverte házat, ahova egyébként gond nélkül el is jutottunk. Miután megérkeztünk a házhoz, bohóckodtunk egy csomót a kulcsokkal, - amik egy nagyon titkos helyen voltak ám eldugva! - de végül kiderült, a konyhakulcs eleve nem volt rajta a kulcscsomón, ami a gyakorlatban azt jelentette nekünk, hogy se melegvizünk, se evőeszközünk nem lesz. Nagyszerű! Még szerencse, hogy nálam volt bicska.
Az egész éjszaka nagyon jó hangulatban telt el, összebújtunk, pezsgőztünk, miegymás.
Teljesen hibátlan volt, egészen.... hajnali 2 óra, fél 3 óra magasságáig. Már kissé félálomban feküdtünk egymás mellett az ágyon, amikor hirtelen neszezésre lettünk figyelmesek. Pár pillanatig magamhoz se tértem, a hangok csak tompa morajlásként, halk suttogásként jutottak el tudatomig. Valaki be akar ide jönni! Igyekeztem összeszedni a gondolataimat, némi logikát keresni a helyzet mögött. "Áh, biztos csak a másik szintet bérlő fickó jött haza." - gondoltuk nagy naivan az elején, ám rá kellett döbbennünk, hogy a fickó tudatában van annak, hogy mi itt vagyunk az alsó szinten, így hát ő nem lehet a tettes. A valóságra eszmélésem hideg, és könyörtelen volt: egy betörő ólálkodott a ház előtt! Beleugrottam a nadrágomba, felkaptam az üres pezsgősüveget, odaadtam Zsófinak a telefonom, hogy hívja a yardokat, ha szólok neki, és megindultam kifelé, hogy jól átrendezzem a betörő arcszerkezetét. Kinyitottam az ajtót, s kiléptem a holdvilágos teraszra. Sehol senki. Mintha csak a képzeletem agyszüleménye lett volna az iménti neszezés, a zár matatásának jellegzetes hangja. A pezsgősüveget még mindig görcsösen szorongattam kezemben ütésre készen. Persze, hogy veszettül szorongattam, hiszen az adrenalin gyilkos kórként burjánzott a véremben. A nagy dózisú adrenalin veszettül kiélesítette a hallásomat, látásomat - úgy általában az érzékelésemet. Lélegzetemet visszafojtva, hangtalanul lépkedtem az udvaron, kerestem a betolakodót, de az egyetlen dolog amit hallottam, az a veszettül kalapáló szívem volt csupán. Elmenekült. Állapítottam meg pár percnyi keresés után, majd visszabattyogtam a lakásba. Rögtön bezártam minden ablakot, illetve ajtót. Zsófimat a wc-ben találtam meg, ahogy a telefonom szorongatta kicsiny kezében. Szegénykém úgy tűnt, nagy megijedt. Nem csoda, hiszen én is féltem kicsit, akkor képzelem ő hogy érezhette magát. Rögtön megöleltem, s megpróbáltam megnyugtatni. Elég nehézkesen nyugodott meg, hiszen az éjszaka még korántsem ért véget, s ilyenkor természetes, hogy az emberben benne van még a paranoia, hogy visszatérhet az illető. Az adrenalin tisztulásával arányosan kezdett megjönni az étvágyam, úgyhogy arra buzdítottam Zsófit is, egyen velem valamit, az majd segít neki megnyugodni. Végül sikerült rábeszélnem, s megettünk 1-2 sajtos szendvicset paradicsommal, majd visszadőltünk az ágyba. Eléggé éberen aludtunk, és sokszor fel is ébredtünk, de miután kivilágosodott, azért sikerült egy picit mélyebben is szunyókálnom.
A délelőtt tulajdonképp probléma mentesen telt el. Olyan 1 órával az indulásunk előtt felkeresett minket a felső szintet bérlő "szomszédunk" hogy hagyjuk a kulcsot a megbeszélt titkos helyen, mert délután jönnének költözni, és akkor nem kell majd az Olgi nénihez lemenniük. Megkérdeztem tőle, hogy ő az éjjel itt volt e, járt e erre, amire ő egy erős, nemleges fejrázással felelt. Erre én elmeséltem neki az esti történetünket, majd megkértem, hogy nézzen körbe a felső szinten, hiszen az az ő "territóriuma" szóval ha valaki igen, akkor ő tudni fogja, hogy járt e arra is a betörő, de szerencsére nem, szóval mindnyájan fellélegezhettünk, hogy tulajdonképp kár nem keletkezett. A "szomszéd" távozása után rendberaktuk a szintünket, majd elindultunk, hogy megköszönjük a lehetőséget az öreglánynak, s azon kívül hogy honoráljuk kedvességét, vettünk neki egy bonbont, mert tulajdonképp a nénike elengedte a szállási díjat nekünk, lévén hogy rengeteget futkostunk miatta, és mert el is tévedtünk.
Viszont, amikor felcsöngettünk hozzá, ő nem volt otthon, pedig azt mondta nekünk, hogy otthon lesz, szóval menjünk fel hozzá nyugodtan. Több ízben is hívtuk telefonon - kaputelefonon is csörögtünk neki - de egyszer sem válaszolt. Ekkora Zsófival úgy döntöttünk, hogy megeszünk egy fagyit, és majd utána ismét próbálkozunk. Olyan másfél órával a buszindulás előtt sikerült is elérnünk, szóval rögtön fel is szaladtunk hozzá, hogy átadjuk neki a hálacsokit, elmeséljük neki a betörést, és hogy megköszönjük neki a lehetőséget, amelyet biztosított nekünk. De hát, ez a baromi egyszerű dolog se ment probléma mentesen... A nénike elfelejtette, hogy az ajtaján melyik 3 zárat zárta be, és hogy azokat melyik kulccsal lehet kinyitni... szóval vagy egy fél órán keresztül vacakoltunk a zárak kinyitásával, mire végre nagy nehezen sikerült.
Miután mindent elmeséltünk neki, utunk egyenesen a parasztelosztóhoz vezetett, hiszen indult a Zsófi busza Veszprémbe. Könnyes búcsút vettünk egymástól, majd mindketten elindultunk. Nekem első utam Konzumi buszmegállóba vezetett, majd egy olyan negyedórás várakozás után eszembe jutott, hogy nem raktam el a bérletemet, szóval nem tudok buszon utazni. Hát elindultam haza gyalogszerrel. Alapvetően nincs bajom a nagy sétákkal, hiszen, nagyon szeretek sétálgatni, de most eléggé fáradt voltam a kevés alvás miatt, és az időjárás is kissé necces volt. Meleg volt az idő ugyan, de nagyon hideg szél fújt mellé. Amikor fújt a szél, fáztam, amikor abbahagyta, izzadtam a meleg miatt. Szóval mire hazaértem, teljesen átfáztam. Szóval hazaérkezésem után rögvest beugrottam a kádba és jó laposan megfürödtem, hajat mostam. Aztán leültem ide a gép elé, nyakig paplanba bugyolálva, fejemen egy törülközővel, és nekiálltam, hogy papírra vessem a hétvégémet. Hát, végszóként annyit mondanék még: tudom, hogy iszonyú röhejesen festek ebben a szerelésben, de legalább volt egy izgalmas és jó, ám igen fárasztó hétvégém.
N. M. Darky
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy... kurva szar éjszakám. Péntek este olyan irtózatosan nagy vihar volt, hogy szinte semmit se tudtam aludni. A szél sikoltás olyan hangos volt, hogy az már félelmetesnek hatott, de mellette olyan hátborzongató is volt e hang, hogy engem leginkább egy, az agóniájában hörgő nő sikolyaira emlékeztetett. Eszméletlenül durva volt, még életemben nem hallottam hasonló hangot. Ráadásul az eső is verte az ablakot, s mivel időnként még dörgött, villámlott is az Ég, ezért gyakorlatilag úgy éreztem magam, mintha egy véráztatta harcmező közepén próbáltam volna elaludni, ahol még mindig aktívan dúlt a háború. Nos, ebből azt hiszem, már kellően sejthető, hogy nem aludtam túl sokat. Reggelre azonban a vihar nagyrésze abbamaradt, így már volt némi lehetőségem az alvásra. De sajnos hamar fel kellett kelnem, hiszen mennem kell Janihoz, hogy közösen főzzünk, majd filmezzünk.
Nemsokkal az ébredésem után felhívott az Ildi - Jani barátnője - hogy tegyük át inkább délre a találkozót, mert kicsit elcsúsztak valahol. No, sebaj, gondoltam, szundítok egyet sunyiban, de már valahogy nem jött álom a szemeimre, így inkább valahogy elütöttem az időt, majd elindultam kertibe, a Janiékhoz.
A közös főzésből sajnos nem sok lett, mivel a munka dandárját már elvégezte az Ildi, így sajnos nem igazán tudtam segíteni. Az ebéd egyébként füstöltsajtos bableves, illetve tejszínes, zöldséges tészta volt. Nekem baromira ízlett.
Kaja után megnéztünk egy alacsony költségvetésű tini horrorfilmet, ami a Fejetlen lovas - angolul asszem Headless - nevet viselte. Hát szerintem ezt a filmet igazából vígjátéknak szánták, hiszen valami irdatlan nevetségesre sikerült. Ilyen gagyi filmet keveset láttam eddig. E műremek után megnéztük az Én és én, meg az Irén című - már tényleg - vígjátékot, ami szinte felüdülés volt az előzőhöz képest, bár rettenetesen fárasztó volt ez a film is.
A filmezés után lekísért Jani a buszmegállóba, ahol felugrottam a 6-os buszra, amivel bevágtattam a parasztelosztóra. Nagyszerű út volt, hiszen rögtön az első megállónál felszállt egy atom csöves, aki olyan rohadt büdös volt, hogy már komolyan azon kezdtem el gondolkozni, hogy - lévén a temetőnél szállt fel a buszra... - ő a leendő zombi hadsereg legelső tagja. Amikor ránéztem leépült arcára, lelki szemeimmel már szinte láttam, hogy harapásnyomok díszítik az arcát.
Ám végülis nem harapott meg az élőhalott fickó, sőt, Fedél Nélkül-t se kellett tőle vennem. Öröm! A parasztra érkezésem után pár perccel találkoztam Zsófival, majd leültünk egy közeli játszótéren - azon az ominózus játszótéren, ahol József enyhén ittas állapotban barátkozni akart egy kukával, csak amaz nem volt az a barátságos fajta, és amikor Jocó az ölébe vetette magát, az rögtön leszakadt állványáról, és az oldalán gurulva próbált menekülni, de pár méter múlva elfáradt és megállt, Józs.Fm meg nagy huppanással megölelte a földet. De ugyanitt esett meg, hogy Laki részegen elbotlott egy lépcsőben, s majdnem lereszelte az egyik mellbimbóját. Áhh... az a sok régi szép emlék! ;D - hogy intézkedjünk szállásügyben. Az eredeti terv alapján egy koleszben szálltuk volna meg, de Zsófi valami ismerősének van itt Pécsett egy ismerőse, aki olcsón ki szokta adni a házát. Nos, ezen ügyben próbáltuk meg elérni, a drága Olga mamát - tehát azt a bizonyos ismerős, ismerősét.
De nincs az a pénz, hogy én levezessem, hogy az öreglány miket hordott össze nekünk, hogy hova menjünk, s hova ne, az a lényeg, hogy akkora kavarodás lett belőle, hogy iszonyatos. Első körben azt mondta, menjünk el hozzá, és akkor majd elmondja a tudnivalókat meg miegyéb. Amikor odaértünk a házához, felhívtuk, hogy jó címnél vagyunk e - mint utóbb kiderült jó helyen voltunk - de erre ő átirányított minket a másik házához, csak azt felejtette el közölni velünk, hogy a másik kéró az nem abban az utcában van, ahol ő maga is lakik, hanem egy merőben másikban. Vagy egy órán át - de lehet csak nekem tűnt annak... - bolyongtunk erre-arra, mire végül felhívtuk Zsófinak azon barátnőjét aki beajánlott minket az idős hölgynél, hogy hátha ő majd segít nekünk tájékozódni. Na, ő inkább megadta a barátja számát, hogy majd ő elnavigál bennünket. Ő érthetően elmagyarázta merre leljük ezt az istenverte házat, ahova egyébként gond nélkül el is jutottunk. Miután megérkeztünk a házhoz, bohóckodtunk egy csomót a kulcsokkal, - amik egy nagyon titkos helyen voltak ám eldugva! - de végül kiderült, a konyhakulcs eleve nem volt rajta a kulcscsomón, ami a gyakorlatban azt jelentette nekünk, hogy se melegvizünk, se evőeszközünk nem lesz. Nagyszerű! Még szerencse, hogy nálam volt bicska.
Az egész éjszaka nagyon jó hangulatban telt el, összebújtunk, pezsgőztünk, miegymás.
Teljesen hibátlan volt, egészen.... hajnali 2 óra, fél 3 óra magasságáig. Már kissé félálomban feküdtünk egymás mellett az ágyon, amikor hirtelen neszezésre lettünk figyelmesek. Pár pillanatig magamhoz se tértem, a hangok csak tompa morajlásként, halk suttogásként jutottak el tudatomig. Valaki be akar ide jönni! Igyekeztem összeszedni a gondolataimat, némi logikát keresni a helyzet mögött. "Áh, biztos csak a másik szintet bérlő fickó jött haza." - gondoltuk nagy naivan az elején, ám rá kellett döbbennünk, hogy a fickó tudatában van annak, hogy mi itt vagyunk az alsó szinten, így hát ő nem lehet a tettes. A valóságra eszmélésem hideg, és könyörtelen volt: egy betörő ólálkodott a ház előtt! Beleugrottam a nadrágomba, felkaptam az üres pezsgősüveget, odaadtam Zsófinak a telefonom, hogy hívja a yardokat, ha szólok neki, és megindultam kifelé, hogy jól átrendezzem a betörő arcszerkezetét. Kinyitottam az ajtót, s kiléptem a holdvilágos teraszra. Sehol senki. Mintha csak a képzeletem agyszüleménye lett volna az iménti neszezés, a zár matatásának jellegzetes hangja. A pezsgősüveget még mindig görcsösen szorongattam kezemben ütésre készen. Persze, hogy veszettül szorongattam, hiszen az adrenalin gyilkos kórként burjánzott a véremben. A nagy dózisú adrenalin veszettül kiélesítette a hallásomat, látásomat - úgy általában az érzékelésemet. Lélegzetemet visszafojtva, hangtalanul lépkedtem az udvaron, kerestem a betolakodót, de az egyetlen dolog amit hallottam, az a veszettül kalapáló szívem volt csupán. Elmenekült. Állapítottam meg pár percnyi keresés után, majd visszabattyogtam a lakásba. Rögtön bezártam minden ablakot, illetve ajtót. Zsófimat a wc-ben találtam meg, ahogy a telefonom szorongatta kicsiny kezében. Szegénykém úgy tűnt, nagy megijedt. Nem csoda, hiszen én is féltem kicsit, akkor képzelem ő hogy érezhette magát. Rögtön megöleltem, s megpróbáltam megnyugtatni. Elég nehézkesen nyugodott meg, hiszen az éjszaka még korántsem ért véget, s ilyenkor természetes, hogy az emberben benne van még a paranoia, hogy visszatérhet az illető. Az adrenalin tisztulásával arányosan kezdett megjönni az étvágyam, úgyhogy arra buzdítottam Zsófit is, egyen velem valamit, az majd segít neki megnyugodni. Végül sikerült rábeszélnem, s megettünk 1-2 sajtos szendvicset paradicsommal, majd visszadőltünk az ágyba. Eléggé éberen aludtunk, és sokszor fel is ébredtünk, de miután kivilágosodott, azért sikerült egy picit mélyebben is szunyókálnom.
A délelőtt tulajdonképp probléma mentesen telt el. Olyan 1 órával az indulásunk előtt felkeresett minket a felső szintet bérlő "szomszédunk" hogy hagyjuk a kulcsot a megbeszélt titkos helyen, mert délután jönnének költözni, és akkor nem kell majd az Olgi nénihez lemenniük. Megkérdeztem tőle, hogy ő az éjjel itt volt e, járt e erre, amire ő egy erős, nemleges fejrázással felelt. Erre én elmeséltem neki az esti történetünket, majd megkértem, hogy nézzen körbe a felső szinten, hiszen az az ő "territóriuma" szóval ha valaki igen, akkor ő tudni fogja, hogy járt e arra is a betörő, de szerencsére nem, szóval mindnyájan fellélegezhettünk, hogy tulajdonképp kár nem keletkezett. A "szomszéd" távozása után rendberaktuk a szintünket, majd elindultunk, hogy megköszönjük a lehetőséget az öreglánynak, s azon kívül hogy honoráljuk kedvességét, vettünk neki egy bonbont, mert tulajdonképp a nénike elengedte a szállási díjat nekünk, lévén hogy rengeteget futkostunk miatta, és mert el is tévedtünk.
Viszont, amikor felcsöngettünk hozzá, ő nem volt otthon, pedig azt mondta nekünk, hogy otthon lesz, szóval menjünk fel hozzá nyugodtan. Több ízben is hívtuk telefonon - kaputelefonon is csörögtünk neki - de egyszer sem válaszolt. Ekkora Zsófival úgy döntöttünk, hogy megeszünk egy fagyit, és majd utána ismét próbálkozunk. Olyan másfél órával a buszindulás előtt sikerült is elérnünk, szóval rögtön fel is szaladtunk hozzá, hogy átadjuk neki a hálacsokit, elmeséljük neki a betörést, és hogy megköszönjük neki a lehetőséget, amelyet biztosított nekünk. De hát, ez a baromi egyszerű dolog se ment probléma mentesen... A nénike elfelejtette, hogy az ajtaján melyik 3 zárat zárta be, és hogy azokat melyik kulccsal lehet kinyitni... szóval vagy egy fél órán keresztül vacakoltunk a zárak kinyitásával, mire végre nagy nehezen sikerült.
Miután mindent elmeséltünk neki, utunk egyenesen a parasztelosztóhoz vezetett, hiszen indult a Zsófi busza Veszprémbe. Könnyes búcsút vettünk egymástól, majd mindketten elindultunk. Nekem első utam Konzumi buszmegállóba vezetett, majd egy olyan negyedórás várakozás után eszembe jutott, hogy nem raktam el a bérletemet, szóval nem tudok buszon utazni. Hát elindultam haza gyalogszerrel. Alapvetően nincs bajom a nagy sétákkal, hiszen, nagyon szeretek sétálgatni, de most eléggé fáradt voltam a kevés alvás miatt, és az időjárás is kissé necces volt. Meleg volt az idő ugyan, de nagyon hideg szél fújt mellé. Amikor fújt a szél, fáztam, amikor abbahagyta, izzadtam a meleg miatt. Szóval mire hazaértem, teljesen átfáztam. Szóval hazaérkezésem után rögvest beugrottam a kádba és jó laposan megfürödtem, hajat mostam. Aztán leültem ide a gép elé, nyakig paplanba bugyolálva, fejemen egy törülközővel, és nekiálltam, hogy papírra vessem a hétvégémet. Hát, végszóként annyit mondanék még: tudom, hogy iszonyú röhejesen festek ebben a szerelésben, de legalább volt egy izgalmas és jó, ám igen fárasztó hétvégém.
N. M. Darky
2009. szeptember 2., szerda
Pigpen.
Nos, mint azt korábban már megjósoltam, az a disznó, aki a múltkor szívózott velem, valóban bekaphatja. Voltam délután Ákos cimborámmal a disznóólban engedélyeztetni a lőfegyveremet, ami simábban ment, mint az ágyba szarás. Kifizettem két ezer magyar Forintot az engedélyért, majd kitöltöttem egy papírt, és beszélgettem egy kicsit az ügyintéző hölggyel, akivel mint kiderült, pár éve még napi szinten utaztam egy busszal. Milyen kicsi a világ, állapítottam meg neki is kacagva, és tényleg, hiszen ma még szerencsém volt az én kedvenc volt főnökömmel is találkozni, akit annyira szeretek, hogy egy kanál vízben is meg tudnám fojtani. De végülis miután elintéztem az engedélyemet - amire elvileg 3, de valószínűbb hogy csak 2 hetet kell várnom - megünnepeltük Ákossal e sikeres küldetést, és beöklöztünk 3, azaz három darab seritalt, miközben elbeszélgettünk jópár dologról. Viszont az a pár sör - lévén, hogy elszoktam az ivástól - a vártnál kicsit jobban megütött, úgyhogy jelen pillanatban felettébb kellemesen zsibbadtan érzem magam. Viszont zárom is soraimat, hiszen rántott sajt érkezik a kettes vágányon. Jó éjt mindenkinek!
N. M. Darky
N. M. Darky
Huckleberry
Végre sikerült idáig is eljutnom. De nem is húzom nagyon tovább a szót, íme amiről még nem tudósítottam.
Hétvége - Nyaralás
Délelőtt összefutottam Tábornokkal egy olyan... hónap után először. Ám a találkozás elég lazára sikeredett, hiszen hamar mennem kellett be a városba, mert Valaki már egyenesen Pécs felé tartott. Fél 2-kor találkoztunk, majd el is mentünk bevásárolni a hétvégére, hiszen csak egy óránk volt a Siófokra tartó buszunk indulásáig.
Sikerült időben beszereznünk mindent, majd felültünk a buszra, s onnantól kezdve egy két és fél órás lazulás vette kezdetét, bár amikor már Siófok felé jártunk kicsit elkezdtünk aggódni, hogy jó helyen fogunk e leszállni, no meg hogy elérjük e a következő buszt, hiszen 5 percünk volt csak az átszállásra, és hát ugye a buszok nem igazán arról híresek, hogy pontosak lennének.... De végülis időben, és a jó helyen szálltunk le, így az átszállást is elértük.
Miután megérkeztünk a nyaralóhoz, szembesülnünk kellett az első nehézséggel, azaz nem volt villany. Nos, ez így önmagában annyira nem lett volna még olyan "hűdenagy" probléma, de azért praktikus dolog, ha az ezért mégis van. De mivel nem tudtuk sehogy sem helyrerakni a biztosítékok kapcsolgatásával a villanyt, ezért szóltunk a szomszédban lakozó ezermester fickónak, hogy legyen kedves és nézze meg a problémát. Megnézte, vakargatta a fejét, hogy na, mi lehet a gond, de végül csak megoldotta. Egy fordítva berakott kapcsoló volt a hiba. Miután azt átkapcsolta, megoldódott a helyzet. Öröm! Miután az öreg visszakecmergett a viskójába, mi nekiláttunk, hogy megcsináljuk estebédünket, aminek az elkészítése egy nos, eléggé mókás kis folyamat volt, de a végeredménye mindent megért. Én igazából jóformán csak segédkeztem, úgyhogy az érdem Zsófit illeti, aki a munka dandárját végezte, méghozzá nem is akár hogy! Olyan finom olaszos tésztát főzött, hogy az már szerintem bűn.
A főzőcskézés után elfogyasztottuk vacsoránkat, majd elindultunk le az "óceán" partjára, hogy meglessük a vizet. De mivel elég ramaty volt az idő, ezért nem vittünk magunkkal fürdő felszerelést, bár azért kicsit belelógattuk a lábunkat a vízbe, már csak a hangulat kedvéért is. Hiába nem tudtunk fürdeni, a Balaton éjszakai látványa mindenért kárpótolt. A telihold fénye kissé rejtélyesen szűrődött át a felhőkön, egy hatalmas, groteszk pillangót formálva, melynek ezüstös fénye lomhán terült szét a Balaton csendesen hullámzó vizén, majd ölelt körül minket. Egyszerűen varázslatos volt. Itt tisztáztuk Zsófival kapcsolatunkat, azaz nevén neveztük a gyereket: mi bizony együtt vagyunk. Egy darabig még beszélgettünk, de mivel elkezdett csöpörögni az eső, és meg mert Zsófi kicsit fázni kezdett, ezért visszamentünk a kecóba, s elfogyasztottuk az energia itallal kevert vörös pezsgőnket, és a gyertyafény mellett hosszan, az éjszakába nyúlóan beszélgettünk.
Másnap Zsófi reggelire készített nekem az ő titkos receptje alapján melegszendvicset, ami - nem meglepő módon - szintén iszonyú finom volt. Tulajdonképpen aznap már nem is csináltunk semmit, csak henyéltünk egész nap - no, ez nem teljesen igaz, hiszen Zsófi mosogatott és takarított, míg én a telezabáltságtól szenvedtem az ágyon. Olyan 2 óra magasságában viszont el kellett indulnunk a buszmegálló felé, hiszen 3 felé indult a buszom vissza Siófokra, onnan meg Pécsre. Amikor megérkezett a busz, könnyes búcsút vettünk egymástól, s én felszálltam. Az ő busza 2 órával később indult csak. Siófokon egy olyan órát kellett még várnom a buszomra, de feltaláltam magam, s kerestem addig magamnak egy kisboltot, ahol vettem magamhoz némi folyadékot, hiszen baromira kiszáradtam. Úton hazafelé sokmindenen elgondolkoztam, és elég sokmindent le sikerült játszanom magamban, de azt sajnálom az egészben egyedül, hogy nem volt nálam laptop, - mivel buszon papírra írni elég necces, én próbáltam már, és nagyon nem jött be - hogy ezeket a gondolataimat megőrizhessem írott formában is, hiszen nagyon lyukas már az agyam. Végkonklúzió: Baromi jól éreztem magam, igazán jó volt ez a kis nyaralás. Köszönöm, kicsiny áfonyám.^^
Hétfő - Leszámolás
Reggel 3/4 7-kor találkoztam egy volt munkatársammal, akivel együtt akartunk leszámolni a céggel... izé... cégnél. Be is mentünk, de mivel sokan voltak előttünk, ezért inkább kijöttünk, és úgy terveztük hogy elmegyünk inkább elintézzük addig az orvost, hogy később ne kelljen azzal szórakozni. Időközben egy másik volt kolléga is csatlakozott szerény ki csapatunkhoz. Elmentünk hát az orvosi rendelőbe, ahol Krissznek az az ötlete támadt, hogy igyunk már egy kávét. Nem szokásom, de egye fene, most én is bevállaltam. Odamentünk hát a rendelőben található automatához, ahol Krissz nagylelkűen felajánlotta, hogy mindenkit meghív egy kávéra. Hurrá! Míg ő az apróját kereste, én a kínálatot szemléltem. Hát volt ott mindenféle kávé, capuccino, olyan fajták is, amiről én még csak nem is hallottam.
Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy Robi kissé érdeklődő hangon azt kérdezi, "Szerintetek mi az az egyenleg?" Rögvest megnéztem a kijelzőt, és valóban, ott vigyorgott egy felirat, miszerint "Egyenleg 70 Ft." Hmm... Hát nem voltam rest, feltoltam a plusz cukrot és a tejet, majd ráböktem a hosszúkávéra - ami pont 70 kreditbe fáj - és már fel is visított a gép erőlködve, köhögve, s már csordogált is ki a fekete folyadék egy műanyag pohárba. Erre nagyon felröhögtünk, hiszen tulajdonképpen megcsináltam valakit egy kávéval. De hát így jár az, aki ekkora vagyont hagy őrizetlenül egy automatában - lett egy jó napom miatta, hahaha!
Miután beittuk a kávét, és a dokit is elintéztük, visszamentünk az irodába, és megkezdtük a masszív várakozást. Unalmunkban már olyan hülyeségekkel kötöttük le magunkat, hogy mindenféle betörési forgatókönyveket költöttünk egy képen látható robbanó- illetve fegyverraktárhoz. De miután meguntuk ezt a műsorunkat kitaláltuk, hogy kolduljunk. Szóval fogtunk egy papírt, ráírtuk, hogy "Kávéra gyűjtünk, kérjük adakozzon!" A papír másik oldalán pedig a következő felirat díszelgett: "Éhes vagyok, aggyá'!!" (és itt-ott szivecskék is megfigyelhetőek voltak e felirat körül). Majd a papír mellé leraktunk egy szatyrot, ami beleszórtunk némi aprót - és egy ezrest - hogy az majd talán "fellendíti" az üzletet. Végül körbeültük a szatyrot. De pár csodálkozó, és röhögő arcon kívül mást nem igazán kaptunk. Jól van, no, valahogy el kellett ütnünk az időt, amíg várakoztunk.
Fél 1-kor végeztünk is, ami után Robi el is vitt haza kocsival, ha már úgyis arra felé ment. Egy kicsit időztem otthon, majd bevetettem magam a városba, hiszen találkozóm volt a Gárdista cimborámmal, Ákossal. Ő segített nekem a gázpisztoly vásárlásban. Elvégre Pestre megyek fel, és hát oda nem árt az ilyesmi. Száz szónak is egy a vége, szóval vásárlásom végeredménye egy Zoraki 914-es lett, ami mellé vettem természetesen lőszert, tokot is, no meg egy tisztító sprayt is. A vásárlás után elugrottunk Ákoshoz, aki megmutatta nekem a pisztoly kezelését, és ha már úgyis meg van töltve a pisztoly ki is próbáltuk. De majd bővebb leírást akkor adok a fegyverről, miután már meglesz az engedélyem, és lesz szerencsém jobban ki is próbálni.
Kedd - Munkaügy
10 óra magasságában találkoztam Janival, a Konzum lépcsőjénél, akivel első utunk a "disznóólba" vezetett, hogy kérjek egy formanyomtatványt a gázpisztoly bejelentéshez, de mivel nem volt nálam a pisztoly, ezért nem adtak semmit. Így hát inkább elmentünk, hogy bejelentsem magam a munkaügyi központban, hátha csurran-cseppen majd valami kis segílyke nekem is. Hát nem akarom leírni azt a rengeteg hülyeséget, amiben ott szerencsém volt, mert akkor igencsak bő lére ereszteném ezt az amúgy sem rövidke bejegyzést. De a nap tanulsága viszont az, hogy ha ismerkedni akarsz, menj a munkaügyi központba. Ingyenes, és talán még pénzt is adnak neked. Az a pár óra - 4-5 - alatt amíg ott voltunk, láthattuk, ahogy a szemünk előtt születnek barátságok, jönnek össze párok. Egyszerűen könnyfacsaró volt... De szerencsénk volt továbbá egy maximum 150 cm magas kertitörpéhez is, akinek hatalmas hangja volt - hogy észrevegyék mások, és ne tapossák el - és mindent kommentált, de miután beugattam neki, hogy ugyan már, vegye észre magát, akkor csak zavartam vigyorogni tudott azzal a gyógyegér fejével. Ám az egész napi munkaügyiben rohadásnak a végkonklúziója az, hogy 3 hónapig kaphatok 25k Forintot, mint munkanélküli segílyke. Ajvé!
Miután mindent elintéztünk, elmentünk a Forrás üzletházba, mert a kereszttesóm ajánlott egy fasza vitamin készítményt, ami minden vitamint és ásványi anyagot tartalmaz, és elvileg nagyon érezni hogy használ. Nos, én úgy döntöttem, teszek vele egy próbát. Egy kicsivel drágább csak az általam korábban szedett vitaminhoz képest, viszont másfélszer annyi van benne, tehát messze sokkal jobban megéri - már ha valóban használ. A "bevásárlás" után hazamentünk, ahol megfőztem az ebédem, kajáltam, majd átmentem a Tábornokhoz, és estig vele - meg egy ideáig Lalával, hiszen ő is ott volt - voltam, barmoltunk egy jót mint régen. Nincs is ezen mit annyira leírni. ;)
Ma meg elmegyek és végre tényleg elintézem a pisztolyom engedélyeztetését, és az a buzerántos disznó aki tegnap szívózott velem, az meg bekaphatja.
N. M. Darky
Hétvége - Nyaralás
Délelőtt összefutottam Tábornokkal egy olyan... hónap után először. Ám a találkozás elég lazára sikeredett, hiszen hamar mennem kellett be a városba, mert Valaki már egyenesen Pécs felé tartott. Fél 2-kor találkoztunk, majd el is mentünk bevásárolni a hétvégére, hiszen csak egy óránk volt a Siófokra tartó buszunk indulásáig.
Sikerült időben beszereznünk mindent, majd felültünk a buszra, s onnantól kezdve egy két és fél órás lazulás vette kezdetét, bár amikor már Siófok felé jártunk kicsit elkezdtünk aggódni, hogy jó helyen fogunk e leszállni, no meg hogy elérjük e a következő buszt, hiszen 5 percünk volt csak az átszállásra, és hát ugye a buszok nem igazán arról híresek, hogy pontosak lennének.... De végülis időben, és a jó helyen szálltunk le, így az átszállást is elértük.
Miután megérkeztünk a nyaralóhoz, szembesülnünk kellett az első nehézséggel, azaz nem volt villany. Nos, ez így önmagában annyira nem lett volna még olyan "hűdenagy" probléma, de azért praktikus dolog, ha az ezért mégis van. De mivel nem tudtuk sehogy sem helyrerakni a biztosítékok kapcsolgatásával a villanyt, ezért szóltunk a szomszédban lakozó ezermester fickónak, hogy legyen kedves és nézze meg a problémát. Megnézte, vakargatta a fejét, hogy na, mi lehet a gond, de végül csak megoldotta. Egy fordítva berakott kapcsoló volt a hiba. Miután azt átkapcsolta, megoldódott a helyzet. Öröm! Miután az öreg visszakecmergett a viskójába, mi nekiláttunk, hogy megcsináljuk estebédünket, aminek az elkészítése egy nos, eléggé mókás kis folyamat volt, de a végeredménye mindent megért. Én igazából jóformán csak segédkeztem, úgyhogy az érdem Zsófit illeti, aki a munka dandárját végezte, méghozzá nem is akár hogy! Olyan finom olaszos tésztát főzött, hogy az már szerintem bűn.
A főzőcskézés után elfogyasztottuk vacsoránkat, majd elindultunk le az "óceán" partjára, hogy meglessük a vizet. De mivel elég ramaty volt az idő, ezért nem vittünk magunkkal fürdő felszerelést, bár azért kicsit belelógattuk a lábunkat a vízbe, már csak a hangulat kedvéért is. Hiába nem tudtunk fürdeni, a Balaton éjszakai látványa mindenért kárpótolt. A telihold fénye kissé rejtélyesen szűrődött át a felhőkön, egy hatalmas, groteszk pillangót formálva, melynek ezüstös fénye lomhán terült szét a Balaton csendesen hullámzó vizén, majd ölelt körül minket. Egyszerűen varázslatos volt. Itt tisztáztuk Zsófival kapcsolatunkat, azaz nevén neveztük a gyereket: mi bizony együtt vagyunk. Egy darabig még beszélgettünk, de mivel elkezdett csöpörögni az eső, és meg mert Zsófi kicsit fázni kezdett, ezért visszamentünk a kecóba, s elfogyasztottuk az energia itallal kevert vörös pezsgőnket, és a gyertyafény mellett hosszan, az éjszakába nyúlóan beszélgettünk.
Másnap Zsófi reggelire készített nekem az ő titkos receptje alapján melegszendvicset, ami - nem meglepő módon - szintén iszonyú finom volt. Tulajdonképpen aznap már nem is csináltunk semmit, csak henyéltünk egész nap - no, ez nem teljesen igaz, hiszen Zsófi mosogatott és takarított, míg én a telezabáltságtól szenvedtem az ágyon. Olyan 2 óra magasságában viszont el kellett indulnunk a buszmegálló felé, hiszen 3 felé indult a buszom vissza Siófokra, onnan meg Pécsre. Amikor megérkezett a busz, könnyes búcsút vettünk egymástól, s én felszálltam. Az ő busza 2 órával később indult csak. Siófokon egy olyan órát kellett még várnom a buszomra, de feltaláltam magam, s kerestem addig magamnak egy kisboltot, ahol vettem magamhoz némi folyadékot, hiszen baromira kiszáradtam. Úton hazafelé sokmindenen elgondolkoztam, és elég sokmindent le sikerült játszanom magamban, de azt sajnálom az egészben egyedül, hogy nem volt nálam laptop, - mivel buszon papírra írni elég necces, én próbáltam már, és nagyon nem jött be - hogy ezeket a gondolataimat megőrizhessem írott formában is, hiszen nagyon lyukas már az agyam. Végkonklúzió: Baromi jól éreztem magam, igazán jó volt ez a kis nyaralás. Köszönöm, kicsiny áfonyám.^^
Hétfő - Leszámolás
Reggel 3/4 7-kor találkoztam egy volt munkatársammal, akivel együtt akartunk leszámolni a céggel... izé... cégnél. Be is mentünk, de mivel sokan voltak előttünk, ezért inkább kijöttünk, és úgy terveztük hogy elmegyünk inkább elintézzük addig az orvost, hogy később ne kelljen azzal szórakozni. Időközben egy másik volt kolléga is csatlakozott szerény ki csapatunkhoz. Elmentünk hát az orvosi rendelőbe, ahol Krissznek az az ötlete támadt, hogy igyunk már egy kávét. Nem szokásom, de egye fene, most én is bevállaltam. Odamentünk hát a rendelőben található automatához, ahol Krissz nagylelkűen felajánlotta, hogy mindenkit meghív egy kávéra. Hurrá! Míg ő az apróját kereste, én a kínálatot szemléltem. Hát volt ott mindenféle kávé, capuccino, olyan fajták is, amiről én még csak nem is hallottam.
Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy Robi kissé érdeklődő hangon azt kérdezi, "Szerintetek mi az az egyenleg?" Rögvest megnéztem a kijelzőt, és valóban, ott vigyorgott egy felirat, miszerint "Egyenleg 70 Ft." Hmm... Hát nem voltam rest, feltoltam a plusz cukrot és a tejet, majd ráböktem a hosszúkávéra - ami pont 70 kreditbe fáj - és már fel is visított a gép erőlködve, köhögve, s már csordogált is ki a fekete folyadék egy műanyag pohárba. Erre nagyon felröhögtünk, hiszen tulajdonképpen megcsináltam valakit egy kávéval. De hát így jár az, aki ekkora vagyont hagy őrizetlenül egy automatában - lett egy jó napom miatta, hahaha!
Miután beittuk a kávét, és a dokit is elintéztük, visszamentünk az irodába, és megkezdtük a masszív várakozást. Unalmunkban már olyan hülyeségekkel kötöttük le magunkat, hogy mindenféle betörési forgatókönyveket költöttünk egy képen látható robbanó- illetve fegyverraktárhoz. De miután meguntuk ezt a műsorunkat kitaláltuk, hogy kolduljunk. Szóval fogtunk egy papírt, ráírtuk, hogy "Kávéra gyűjtünk, kérjük adakozzon!" A papír másik oldalán pedig a következő felirat díszelgett: "Éhes vagyok, aggyá'!!" (és itt-ott szivecskék is megfigyelhetőek voltak e felirat körül). Majd a papír mellé leraktunk egy szatyrot, ami beleszórtunk némi aprót - és egy ezrest - hogy az majd talán "fellendíti" az üzletet. Végül körbeültük a szatyrot. De pár csodálkozó, és röhögő arcon kívül mást nem igazán kaptunk. Jól van, no, valahogy el kellett ütnünk az időt, amíg várakoztunk.
Fél 1-kor végeztünk is, ami után Robi el is vitt haza kocsival, ha már úgyis arra felé ment. Egy kicsit időztem otthon, majd bevetettem magam a városba, hiszen találkozóm volt a Gárdista cimborámmal, Ákossal. Ő segített nekem a gázpisztoly vásárlásban. Elvégre Pestre megyek fel, és hát oda nem árt az ilyesmi. Száz szónak is egy a vége, szóval vásárlásom végeredménye egy Zoraki 914-es lett, ami mellé vettem természetesen lőszert, tokot is, no meg egy tisztító sprayt is. A vásárlás után elugrottunk Ákoshoz, aki megmutatta nekem a pisztoly kezelését, és ha már úgyis meg van töltve a pisztoly ki is próbáltuk. De majd bővebb leírást akkor adok a fegyverről, miután már meglesz az engedélyem, és lesz szerencsém jobban ki is próbálni.
Kedd - Munkaügy
10 óra magasságában találkoztam Janival, a Konzum lépcsőjénél, akivel első utunk a "disznóólba" vezetett, hogy kérjek egy formanyomtatványt a gázpisztoly bejelentéshez, de mivel nem volt nálam a pisztoly, ezért nem adtak semmit. Így hát inkább elmentünk, hogy bejelentsem magam a munkaügyi központban, hátha csurran-cseppen majd valami kis segílyke nekem is. Hát nem akarom leírni azt a rengeteg hülyeséget, amiben ott szerencsém volt, mert akkor igencsak bő lére ereszteném ezt az amúgy sem rövidke bejegyzést. De a nap tanulsága viszont az, hogy ha ismerkedni akarsz, menj a munkaügyi központba. Ingyenes, és talán még pénzt is adnak neked. Az a pár óra - 4-5 - alatt amíg ott voltunk, láthattuk, ahogy a szemünk előtt születnek barátságok, jönnek össze párok. Egyszerűen könnyfacsaró volt... De szerencsénk volt továbbá egy maximum 150 cm magas kertitörpéhez is, akinek hatalmas hangja volt - hogy észrevegyék mások, és ne tapossák el - és mindent kommentált, de miután beugattam neki, hogy ugyan már, vegye észre magát, akkor csak zavartam vigyorogni tudott azzal a gyógyegér fejével. Ám az egész napi munkaügyiben rohadásnak a végkonklúziója az, hogy 3 hónapig kaphatok 25k Forintot, mint munkanélküli segílyke. Ajvé!
Miután mindent elintéztünk, elmentünk a Forrás üzletházba, mert a kereszttesóm ajánlott egy fasza vitamin készítményt, ami minden vitamint és ásványi anyagot tartalmaz, és elvileg nagyon érezni hogy használ. Nos, én úgy döntöttem, teszek vele egy próbát. Egy kicsivel drágább csak az általam korábban szedett vitaminhoz képest, viszont másfélszer annyi van benne, tehát messze sokkal jobban megéri - már ha valóban használ. A "bevásárlás" után hazamentünk, ahol megfőztem az ebédem, kajáltam, majd átmentem a Tábornokhoz, és estig vele - meg egy ideáig Lalával, hiszen ő is ott volt - voltam, barmoltunk egy jót mint régen. Nincs is ezen mit annyira leírni. ;)
Ma meg elmegyek és végre tényleg elintézem a pisztolyom engedélyeztetését, és az a buzerántos disznó aki tegnap szívózott velem, az meg bekaphatja.
N. M. Darky
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
