Organ Donor

Az éjjel már megint valami nagyon érdekeset sikerült álmodnom. Az álmom mint mostanában oly sokszor, ismét egy post-apokaliptikus rémálom volt. A mostani álomban annyi volt a különbség a többihez képest, hogy ez egy picit tudathasítóbb a korábbiakhoz képest. Ebben az álomban egyszerre két valóság létezett. A mostani világ - melyben elcseszett életünket tengetjük napjainkban - , ami még nincs annyira ugyan elpusztulva, bár már azért láthatóan haldoklik, s a post-apolkalpiktus világ, mely teljesen el van pusztulva, életnek szinte semmi jele, mindenhol a múlt elcsökevényesedett maradványai lelhetőek fel. Az emberek nagy része teljesen visszavedlett állati szintre. Mészárlás, vér, brutalitás. Ezek jellemzik a legjobban a világ ezen formáját. Szóval ez a két világ, folyamatosan váltogatja magát. Ezt úgy kell elképzelni, mintha valaki két csatorna között kapcsolgatna unottan. A két világ folyamatosan, pszichedelikus módon váltogatja egymást, ám a cselekmény zökkenőmentesen zajlik, és ami a legtudathasítóbb az egészben, hogy az egyetlen ember akinek feltűnik ez, egyedül én vagyok... Nos, nem kívánok annyira belemenni az álmom történetébe, mert hát nem kicsit brutális, és különösebben értelme sincs nagyon - legalábbis egy külső szemlélő számára. Ami miatt mégis úgy döntöttem, hogy billentyűzetet ragadok, az az, hogy az álmomban volt egy nagyon mókás tényező. Mégpedig az, hogy volt rajtam egy tetoválás. Ez így önmagában még nem is akkora nagy durranás, mert ilyet már biztos, hogy mindenki álmodott már. De itt most maga a tetkó a poén. A minta a jobb lapockámon foglalt helyet, s két szereplőből állt. Az egyik, egy magas, és vékony, rasta hajú figura, oldschool, fekete deszkás cipőben. Lábain egy lepukkant bőnadrág van, amit megfejelt egy szintén oldschool kockás inggel, amelynek az ujjai fel voltak tűrve. Az ingen egyébként pedig egy csurom véres hentes köpeny hord. Alkarját végig agyszakítóan beteg nonfiguratív minták díszitették, melyek valószínűleg folytatódnának a teste többi részén is. Szemei végtelen unalmat és nemtörődömséget tükröznek, ám ajkain betegesen torz, pszichopata vigyor ül - leírhatatlanul beteggé, s groteszké téve ezt az amúgy is abszurd képet. A figura jobb kezében egy hatalmas, véres kasza van, amire mint valami hatalmas sétabotra támaszkodik. Bal kezében pedig egy - ugyan színtelen volt a tetoválás, én mégis így vélem - piros lufi van. A másik karakter a tag mellett, közvetlenül a bal oldalánál foglalt helyet, s nem más, mint egy zombi teknős, aki a két hátsó lábán áll, míg a másik két kis lábát "karba teszi." Feje mereven a kasza irányába tekint, nem tudom, vajon azt nézi e, vagy csak a távolt fürkészi. Ohh... és egy septum figyel be nála. (további infó a septumról itt.) Nem tudom, kinek hogy tetszett e tetoválás, de nekem személy szerint nagyon bejött.

A mai napom egyébként "nagyon izgalmasan" telt. A délelőttömet a upc szidalmazásával - mivel már sokadjára nem volt net - illetve a blogom írásával töltöttem, de sajnos félbe kellett hagynom az írást - pont a klimaxnál - mivel lépnem kellett az orvoshoz. Mivel ugye már nem vagyok gyermek, ezért már ugye evidens, hogy nem gyermekorvoshoz kell járnom, így hát átiratkoztam egy másik orvoshoz. A rendelő várótermében röpke 2 és fél órát kellett várnom, ami kis híján áttaszított a totális őrület peremén. Noha a várakozás még csak-csak elviselhető lenne úgy magában... de amikor az ember motyogó és "kocsma-hangulatot-teremtő-és-kormány-szidalmazó" öregekkel van összezárva, akkor bizony minden egyes perc órákká nyúlik. De amikor úgy érzed, ennél jobban már nem vághatják tönkre az amúgy is meggyötört elmédet, akkor bizony tévedsz, mert megjelenik egy gy.k. agyhalott öreglány, aki úgy néz ki, és úgy viselkedik mint egy zombi - legalábbis nálam ez volt. De tényleg! Ha nem rángatózott volna a feje olyan ritmusosan, és nem cuppogott volna rendszeresen, akkor az ember fia tényleg könnyedén bezsákolhatta volna az öreglányt, azt gondolván, hogy szegény pára már temető érett. Ám kínzásom ennyivel még nem ért véget! Amikor már épp azzal akartam múlatni az időt, hogy megnézzem az öreglány él e még, belépett egy jól szituált, öltönyös öregúr, akinek az öltöny nadrágja - ami mellesleg hózentrógeres volt - mellmagasságig volt felhúzva. Hát amikor megláttam, el kellett futnom a mosódba kiröhögni magam, mert nem bírtam megemészteni a látványt. Miután ki-sírvaröhögtem magam, visszaraktam magamra a mogorva arckifejezés maszkomat, és visszaültem a helyemre. Akkor döbbentem rá, hogy hatalmas hibát követtem el. Ez az öregúr a "folyton-beszélek-ha-akarod-ha-nem" kategóriába tartozott, szóval megállás nélkül mesélte nekem az élettörténetét. Baromi izgalmas volt, mondhatom. Noha alapvetően értelmes, jó szándékú, normális figura az öreg, de valahogy én nem voltam kíváncsi az önéletrajzára. Fél óra hallgatás és bólogatás után végre szólítottak, szóval sietve bementem. Elmondtam a problémámat, elvégeztek rajtam pár rutin vizsgálatot, majd sikeresen felvették az adataimat. A végkonklúzió egyenlőre az, hogy kaptam két beutalót: egyet a laborba, vérvételre, és mégegyet ÉKG-ra. Nagyszerű! De a doki legalább jófej. Mondhatnám úgy is, hogy egy igazi angyal az öreg. De tényleg! Hiszen úgy hívják, Dr. Angyal Károly. Háháhá! Ez egy szar szójáték volt. Tudom.

N. M. Darky