Sand. Inhaled.

Éjjel 11 óra van. Haza felé tartok. Szélvihar van. Arcomat gyengéden megsimogatja, majd vad táncba kezd a bokrok s fák ágaival a szél. Elmémben az elmúlt napok eseményei játszanak. Fülemet igényesen zúzós metalcore zene kényezteti. Jól vagyok, csak a torkomat mintha kissé kaparná valami. Picit talán mintha köhögnöm is kéne, de ezek most jelentéktelen, parányi homok szemeknek tűnnek csupán a fejemben uralkodó ordító kaotikus viharban. Képek, arcok, hangok villannak be egy-egy pillanatra, s tűnnek el is el nyomban, nyomtalanul. Kik ők, s hol vannak most? Mintha e kérdésre akarna válaszolni, gerincemen egy láthatatlan kéz fut fel, majd körül öleli a mellkasomat, és erőnek erejével akarja összeroppantani azt. Hirtelen levegőért kapok, majd heves, s fájdalmas köhögésbe kezdek, hogy dacoljak a kegyetlen szorítással. A kéz mintha engedne egy picit. Zihálni kezdek. Riadt tekintetemet körbefuttatom az engem körülvevő sötétségen, de nem találok semmit. "Mi volt ez?" - Suhant át az agyamon, de ahogy elhangzott ez a mondat a szorítás ismét felerősödött. Érzem, egyre kevesebb levegő rejtőzik tüdőmben. Hirtelen gyengének érzem magam. Oly gyengének, hogy lábaim nem bírják már megtartani a testemet. Térdre rogyok. Térdem hatalmasat reccsen, ahogy nekicsattan a földnek. A fájdalom azonban már nem jut el megfáradt agyamig. Az üzenet valahol elakadt fél úton. Kívülről látom magam. Arcom torz fintorba rándulva megmerevedik. Egész testemen végig fut a halál fagyos vize. Bal öklömmel kitámasztom magam, hogy ne boruljak el arccal a földbe. Jobb kezemmel görcsösen öklömbe gyűröm a pólómat, és azt mellkasomhoz tapasztom. A jócskán megnövekedett vér nyomás, s vérem adrenalin tartalma miatt szemeim vérvörösre váltanak, melyeket idegesen, görcsösen össze-vissza rángatok. Fejem kezd lecsuklani. Próbálok lélegezni, de a tüdőm nem akar reagálni. Minden kezd elsötétülni. Pánikba esett, meggyötört elmémben visszhangozva, halkan hallok egy üvöltést, amit épp fejhallgatóm hangszórói okádnak ki magukból. "Until my Soul Fades to Black!" (A Sors keserű iróniája!) Hallatszik ismét az eltorzult hörgés, mely hozzám mint egy halk suttogás jut már csak el. "A francba!" - Hörgöm magam elé dühösen. Ordítani próbálok de a hangok nem hagyják már el többé ajkaimat, csak a fejemben hallom őket. Látó terem vészesen összeszűkült már. Úgy érzem, közel a Vég. Próbálok küzdeni az elkerülhetetlennel. Úgy érzem, mintha torkomba homokot öntöttek volna. Nagyon bizarr, egy érzés. A kontrollt már elveszítettem a testem felett. Már csupán figyelem, ahogy testem haldoklik. Hirtelen, mint egy elkeseredett roham, kezem - melyet már nem én mozgattam - elemelkedik mellkasomtól, és erőnek erejével ökölbe szorított kézzel elkezdi csapkodni a mellkasomat. A szorítás erőssége drasztikusan csökkenni kezd. Lelkem(?) szélsebesen visszarepül a testembe, ami szapora zihálásba kezd. "Haláltusám" nem tartott tovább röpke pár percnél, ám, miután ismét megtöltötte tüdőmet az éltető oxigén, még egy jó ideig ücsörögtem ott zihálva, míg végre sikerült visszaállítanom a légzésemet, s sikerült valamennyire lecsillapítanom a szívemet. Lassan felálltam és elindultam haza, de igencsak meggyorsítottam a lépteimet. Ittam egy kicsit, és bevettem az ilyenkor bevenni szokás gyógyszert is. Most itt ülök a gép előtt, picit még köhécselve, de már sokkal jobban. Nem haltam meg, ne tessék reménykedni. Valaki odafönn még nagyon nem szeretné, hogy ha ilyen korán hagynám el a testem. Ki tudja, mi vár még vajon rám...?

N. M. Darky

Ui I: Nem is kell nekem semmiféle tudat módosító, vagy élénk fantázia, ha egyszer itt van nekem ez a jó kis allergia. ;) Bár azért nem ajánlom senkinek se. Valahogy azért mégse olyan mókás egy flash ez... ;)

Ui II: Majd next time beszámolok arról, hogy mik történtek velem mostanság. Bocsánatot kérek a Darky-Blog-Addict-októl, de már túl fáradt vagyok ahhoz, hogy azt is leírjam most. =) So stay tuned Kids! ;)