Ez a mai nap se az én napom volt...
A történet úgy kezdődik, hogy tegnap lejárt a segélyem, de a hölgy aki az ügyemet kezelte, azt mondta, hogy ha elmegyek az önkormányzathoz, akkor ott kérvényezhetem, hogy támogassanak - ösztönözzenek - a munkakeresésben.
Hohó, csillant fel a fény biboldó szememben. El is határoztam rögvest, hogy nekem egy kis ösztönzésre van szükségem ahhoz, hogy melót keressek, így hát szőttem egy olyan ördögien egyszerű tervet, amit akár egy idióta is kitalálhatott volna: másnap - azaz ma - elmegyek az önkormányzathoz!
Így is történt, bár az első akadály leküzdése se ment problémamentesen. Ez a gyakorlatban annyit tesz, elaludtunk de rohadtul. 11 körül keltünk fel, ami alapvetően nem is lenne annyira vészes, de Vorinak délután sulija van, szóval szűkös az időkorlátunk. Gyorsan elkészültünk, aztán elnyargaltunk a célállomásunk felé. Ám a kapun kiérve szembesülnünk kellett a könyörtelen valósággal: szar az idő. Szemerkélő eső, mindenhol víz, - és ezek következményében az utcákon már majd' folyékony állagú, állati(?) eredetű fekália csordogált mindenfele - s ehhez még természetesen hozzáadódik az amúgy sem lelkes kedélyállapotom is, tehát igen. Nagyszerű start volt.
De mindezen tényezők ellenére is, sikerült eljutnunk a Polgármesteri Hivatal Szocális Osztály részlegére, ahol előzetes félelmeim nem igazolódtak be. Ugyanis csak egy... khm... őszinte, s szorgalmas mexikói dolgozóval találkoztam - aki nem a Vori volt. Tegye mindenki a szívére a kezét, és gondolkozzon el ezen a szituáción: Ti is azt vártátok volna hogy ez a részleg tulajdonképpen egy átjáró Afrika szívébe? Naaa... legyünk már őszinték. Nem? Hát, lehet, hogy csak én vagyok ennyire sztereotip? Ki tudja. No, szóval!
Szerény másfél órás várakozás után végre eljött az én időm is, ahol kb két mondat után hazaküldtek egy formanyomtatvánnyal, hogy töltsem ki, és hozzak el még pár papírt... Hmm. Rendben. Hazajöttünk, megreggel... akarom mondani ebédeltünk, aztán Vori el is hajózott suliba, ahonnan már így is késésben volt.
Mivel még ma el akartam intézni ezt a marhaságot, ezért gyorsban átrágtam magam a nyomtatványon, kitöltöttem amit ki kellett, összeszedtem a még hibádzó papírokat, s elindultam, hogy pontot tegyek az ügy végére. Ezúttal csak 3/4 órát kellett várnom a soromra, de oda se neki, Gabika nagyon kreatív volt, mert ezen alkalommal hozott magával könyvet is! Szinte csak úgy repült az idő, miközben az író fondorlatos szavain csüngtem a dallamosan síró, s ordító kisdedek hangjára, melyhez igazán relaxáló hatást keltve, további 20 ember összemosódó katoikus beszéde keveredett...
...de végülis minimális agyi károsodással túléltem a dolgot. A hölgy aki az ügyemet kezelte igazán kedves, készséges, és dagadt volt, így nagyon hamar, s könnyedén túljutottam az egészen. Közvetlenül eme kérvény elintézte után átugrottam az Okmányirodába is, ami egyébként a Szociális Osztály közvetlen szomszédságában található. Hétfőre kértem időpontot a személyigazolványom érvényességének meghosszabbításának céljából. Azért kértem hétfőre, mert addigra talán megérkezik az anyakönyvi kivonatom másolata. Talán. Azért vicces ez a szitu. Édesanyám csütörtökön már feladta elsőbbségivel Postán, de még mindig nem érkezett meg. Éljen a villámgyors Posta! \o/
Az időpont kérés után még fel kellett adnom egy csekket, szóval innen utam a Nyugati mellett található Posta felé vezetett. Útközben, a villamoson fennakadt a fülhallgatóm zsinórja egy öreglány kabátjának gombján. Senki se kérdezze, hogy azt hogy sikerült bealakítanom/unk, de gyakorlatilag majdnem masnit kötöttem a gombra a kábellel, mindezt úgy, hogy csak felszálltam a villamosra. Ezt überelje valaki!
A Postán sikerült - ismét - a legjobb sorba állnom. Valahogy nekem mindig sikerül kifognom a lehető legjobb sorokat mindenhol. Pl vásárlásnál. Ziher, hogy aki előttem van, az kuponnal, utalvánnyal ÉS kártyával fizeti ki a dolgait. Egyszerűen mindig ez van. Igazából már beletörődtem, és le sem írtam volna ezt a részt, de sajnos...
...Szóval ott állok már egy jó 20 perce, amikor is észreveszem, hogy az előttem álló sertés kissé pironkodva, de sunyin körbenézelődik, s mintha valamiféle reakciót keresne. Először nem értettem, mit keres ennyire lelkesen. Aztán megértettem. Épp akkor érkezett hozzám a coca értetlen tekintete, amire egy iszonyatosan gyötrelmes, arcom minden izmát igénybe vevő, görcs-szerű fintorral reagáltam. Ettől nagyon megijedhetett, hiszen nagyon hirtelen elkapta a tekintetét - nekem meg összerándúlt a gyomrom. Az a hízó a fullosan tömött, heringpartys Postán, hát én nem is tudom, hogy fejezzem ki magam... Tojássalátát szart. Ez nem lehetett egy szimpla "gázszivárgás," ez annál sokkal durvább, és áthatóbb volt. Azzal próbáltam magam lefoglalni, hogy más emberek arcain röhögök, hiszen, amikor ez a biológiai fegyver hozzájuk is elért, ők is hasonló arc-rándulással válaszoltak. Szóval végülis színes ásítás nélkül megúsztam a dolgot - de tulajdonképp nem sokon múlott.
Mire hazaértem beázott a cipőm, úgyhogy volt nagy öröm. És még mindig nincs vége a napnak... Arrghh...
ui: Freak! Épp a napokban gondolkoztam a pizza evésen! :O De nincs rá keret sajnos... :(
Úgyhogy addig be kell érnem ezekkel az első osztályú, indiai ételcsodákkal.... ;(
N. M. Darky
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése