Growl.

Ezt a bejegyzést már kedd óta húzom-halasztom. No, nem azért nem akartam megírni - pont ellenkezőleg. Rohadtul meg akartam már írni, csak mindig közbejött valami, valahogy, valamiért. S akkor most, mint egy vénember, megtömöm a pipám, és nekilátok, hogy elmeséljem mi minden történt velem mostanság, miközben elgondolkodó arcot vágva lágyan pöfékelem a füstkarikákat.

Annyi az elmaradásom, hogy hirtelenjében azt sem tudom hol kezdjem. Mondjuk múlt csütörtöknél, mert kb odáig emlékszem a történésekre. A sors fintora, hogy ugyebár mindenki tudja rólam, hogy nagyon feledékeny vagyok, amit nem direkt csinálok - egyszerűen ilyen vagyok, bár dolgozom rajta, hogy ez megváltozzék. Éppen ezen apropóból kezdtünk el szedni Vorival egy Ginkgobiloba nevű gyógynövény készítményt, aminek - elvileg - az a hatása, hogy mivel tágítja az agyban az ereket, ezáltal megnöveli az emlékezőkésséget. Nos, ez esetünkben pont hogy fordított hatást ért el - azaz feledékenyebbek vagyunk, mint előtte. No, de térjünk vissza az eredeti gondolatfűzérhez.
A csütörtöki nap maga átlagosan telt el, egészen késő délutánig, mert akkor érkezett meg Zsófim. A Népligeten találkoztunk, mert ott dobta le a hajója, ahonnan egyenesen a Tesco-ba mentünk, hogy bevásároljunk estére. Miután Vori hazajött megvacsorztáunk, majd utána a fentebb említett mexikói elugrott a videotékába, ahonnan kivette az Ananász Express című filmet amit 2 üveg bor társaságában megnéztünk.
A péntek reggel egy nem várt meglepétessel, kedveskedett. Hogy konkretizáljam a dolgot, elég keményen lebetegedtem. Lázasan ébredtem fel és ennek köszönhetően eléggé odavoltam. Mivel a láz miatt elég korán ébredtem fel, ezért fel kellett keltenem Vorit is, hogy legyen olyan kedves és ugorján át a szüleihez, hogy hozzon át egy lázmérőt, mert meg akartam tudni mennyire komoly is a helyzetem. Természetesen azonnal átsietett, és hozott még egy neocitránt is, amit a lázmérés után rögtön be is öklöztem. Akkor még nem volt súlyos az állapotom, csak egy lájtos kis lázam volt, olyan 38 fok körüli. Megreggeliztünk, majd Zsófival elmentünk laptopot venni, mivel nem hagyhattam, hogy egyedül menjen el. Ennek ő nem nagyon örült, mert igazság szerint a betegnek az ágyban a helye ugyebár. És végülis igaza is volt, de valamiért akkor se akartam elengedni egyedül.
Utunk az Oktogon felé vezetett, azon belül az Eötvös utca volt a célunk. Ahogy beléptünk abba az utcába, hirtelenjében azt hittem, hogy valahol Zimbabwébe kerültünk, annyi "rosszarcú" emberke gyűlt ott össze a lomtalanítás miatt. Némi keresgélés után végülis sikerült célbaérnünk, és küldetésünket siker koronázta.
Hazafelé menet még elugrottunk a Lehel-piacra is propoliszos mézért. A propoliszos mézet nagyon kedvező olyankor fogyasztani, amikor az ember beteg, mert számtalan betegségre gyógyír, így többek között a köhögésre és a lázra is.
Hazaérkezésünk után kicsit megbütyköltem Zsófi újdonsült gépét, bár túlzottan sokat nem tudtam rajta ügyeskedni a net hiánya miatt. Az itteni netet valami miatt nem lehet rákötni - nem vágom pontosan miért. Ha jól emlékszem valami jelszó kéne hozzá, de nem tuti. A nap hátralévő részét teázással és ágybanfekvéssel töltöttem.
Eredetileg az volt a terv, hogy elmegyünk a bébim egyik barátnőjének - Kingának - a koncertjére, de lévén, hogy így le voltam pukkanva nem mentünk el. Ami - ez most olyan furcsán hangzik, de nem nagyon tudnám máshogy leírni - "nagyon meglepett" hogy a Zsófi, ahelyett, hogy elment volna szórakozni, inkább azt választotta, hogy ittmarad velem, és gondomatviseli. Tulajdonképp nem az, hogy meglepődtem rajta, mert az úgy nem lenne teljesen helyes. Itt több érzelem kavargott bennem egyszerre. Meglepődtem, mert nem nagyon gondoltam volna, hogy van még olyan rendes ember, mint ő, aki ahelyett, hogy elmenne, és szórakozna, inkább mellettem marad, és szívből jövő odaadással dolgozik azon, hogy mihamarabb felgyógyuljak, s megdöbbentem, hogy egy ilyen személy a párom. Szavakba nem tudnám önteni, milyen jólesett nekem a törődése, s hogy milyen hálás vagyok neki. Köszönöm, kicsim!
Szombaton sajnos hamar el kellett Zsófinak mennie, mert dolga volt a szüleivel, így hát korán kellett kelnünk. Miután visszaértem a Zsófit villamosmegállóba kísérésből, visszadöglöttem az ágyba, és nagyjából egész nap ott is voltam, hiszen még eléggé magas volt a lázam.
A vasárnap is lábadozással telt, de már csak hőemelkedésre tellett, hála a rengeteg teának - gyakorlatilag csak azon éltem.
Hétfőre a torkom kezdett el rohadtul fájni, úgyhogy az miatt nem nagyon csináltam semmit, mert tartottam tőle, hogy visszaesek, szóval egész nap - még a lakásban is - sálba rohangáltam. Nagyjából úgy nézhettem ki, mint egy túlbuzgó, kezdő terrorista. Este kivettük a tékából a Gran Torino című igencsak tanulságos filmet, amit ezúton is ajánlok minden kedves olvasómnak, mert egyszerűen beszarás az a film. Nekem nagy kedvencem lett az a film, s bizton állíthatom, sokan tanulhatnánk attól a vén tatától. (Csege, ezt a filmet ne hagyd ki!) A film után, a mexikói ötlete alapján leugrottunk falafelezni egyet. Hajnali 1-kor. Késő esti nasi - we are doin' it right.
Kedd. Eredetileg úgy volt, hogy találkozom egy volt munkatársammal, aki Pesten tanul, de a torokfájás miatt le kellett, hogy mondjam, hiszen nem akartam visszaesni. Úgy terveztem, ezt a napot is pihenéssel fogom tölteni, de történt valami igazán meglepő dolog. Épp Vorival lazultunk az erkélyen, amikor meghallottam, hogy csöngetnek. Bejöttem megnézni, ki lehet az. Kilestem a kukucson de semmi és senki nem volt ott. Egy hangos "Na, bazdmeg!"-el nyugtáztam, hogy csak a csengő szarakodik, vagy valaki szívat minket. Kicsit frusztráltan vágtattam vissza az erkélyre, s elkezdtem Vorinak azt ecsetelni, hogy ez a műsor már kezd rohadtul idegesítő lenni, ez a hülye csengő időről-időre megszólal. Szóval a konklúzió az, hogy valaki vagy szívat, vagy szar a csengő. Erre "Bang!" megszólal ismét. Na, itt fogyott el a cérnám, a fejemben egyetlen szó villogott szüntelenül, minden más egyéb gondolatot maga mögé utasítva: "Szívatnak." Mint egy felpaprikázott rinocéroz, végigsüvítettem a lakáson, ki se lestem a kukucson, csak majd' beletörtem a kulcsot a zárba, úgy nyitottam ki az ajtót, hogy na, most, egyszer s mindenkorra jól lerendezem azt a mocskot aki itt szívat minket. A zár nyelve visszahúzódik, s erőnek erejével tépem fel az ajtót és erre megpillantok egy vidáman mosolygó Zsófit, aki csak annyit azzal az édes hangjával, "Szia kicsim." Ha Zsófi elég figyelmes lett volna, észrevehette volna a "System Error" feliratot ami veszettül villogott a szememben, de csak annyit látott, hogy valami abban a pillanatban összedőlt bennem. Életemben nem lepődtem még ennyire. Az az arckifejezés priceless lehetett, ahogy rádöbbenek a valóságra, hogy mégis mi zajlott le az imént előttem. Zsófi eközben persze végig rajtam kuncogott. Percek kellettek hozzá, hogy megemésszem a történteket, majd miután ezt megtettem - ismétlem, vagy 5 perc is eltelhetett - halkan köszöntem neki én is. Most is, ahogy ezeket a sorokat írom, újra felrémlett előttem az a kép, ahogy ott áll az ajtóban, arcáról csak úgy sugárzik a vidámság, és kicsiny kezében a szivárvány minden színében pompázó esernyőjét szorongatja. Azt hiszem ez a jelenség bőven kimerítette a váratlan meglepetés fogalmát.
Nemsokkal Zsófi érkezése után Vorinak mennie kellett a suliba, így hát kettesben maradtunk. Megnéztük ismét vizipipázgatás közben a Gran Torino-t - amit ismét csak ajánlani tudok csak! - majd, miután a film után megnyugodtak a kedélyek, elmentem boltba, bébi meg nekilátott megfőzni az estebédet. A menü krumplipüré - ala Darky - mellé rántott karfiol, és sajt, ami még meg lett koronázva egy kis tejberizzsel. Zseniális.
Mivel Zsófi nagyon fáradtnak érezte magát, és meg mert nem akart késő este egyedül Veszprémben rohangálni, - amiért mondjunk és rajonganék - ezért ittaludt.
A sorban következő nap a szerda. Nemsokkal reggeli után elkísértem Zsófit a Népligetbe, mert korán vissza akart érni a koleszba, hogy még elérje az ebédet.
Csütörtökön találkoztam a volt munkatársammal, a Móriczon, majd onnan elmentünk egy koleszben található kricsmibe, ahol legurítottunk pár sört, meg eldumálgattunk. Olyan 5 fele hazaértem, és főztem ebédet, mert nagyon éhes voltam már.
A péntek általában a szórakozásé, ami most sem volt másképp. Délután felhívtam egy még Pécsről kapott, melóval kapcsolatos telefonszámot, ami egyenlőre úgy néz ki, hogy bejött. Egy kéthetes melóról van szó egyenlőre egy építkezési vállalatnál. Nem épp a legpihentetőbb meló, de legalább megfizetik - ami valljuk be, most nem jönne rosszul. Majd ha bővebb információm lesznek a dologról, tudósítani fogok róla.
Olyan 5 fele átjött a Miki, később a Barna is, aztán megkóstoltuk az új mézes bodzás fütyülőst. Miután az elfogyott, beütöttünk 2 sört, majd elmentünk a Morrison's-ba. Mindnyájan ittunk egy Long Island Ice Tea-t, aztán elmentünk pörögtünk egy kicsit, de mivel atom heringparty volt, annyira nem jött be a hely, így hát elég hamar eljöttünk onnan.
Tegnap átjött délután a Barna meg a Zsigi, akikkel pipázgattunk. Olyan 8 fele Vorival elmentünk boltba, hogy bevásároljunk, aztán a hazaérkezés után nekiláttam, hogy csináljak vacsorát, ami párolt zöldséges tészta lett. Szerintem elég finomra sikerült, amit az üres tányérok jócskán be is igazoltak.

Viszont most lépek kajálni, mert a gyomrom már türelmetlenkedik, hogy idáig még nem kapott semmit.

Ui 1: Tudom, hogy kicsit csúsztam, de ezúton is szeretnék boldog születésnapot kívánni az én öreg tetovált cimborámnak, Márkónak! Legyen még sok ilyen, te vén trottyos! ;)

Ui 2: Szerda estefele Vorival elmentünk még az Örsre, mert nagybevásárolni akartunk az interspártában. Ám, mivel kint nagyon ramaty volt az idő, - szakadt a havaseső, és csípős hideg szél fúj, ráadásul olyan 5 fok körül mozgott a hőmérséklet - ezért úgy döntöttünk, mind a ketten acélbetétesben megyünk el, hiszen egyikünk se akarta, hogy beázzon a lépője. Innen az Örsre úgy tudunk a leggyorsabban és legkényelmesebben eljutni, hogy ha felszállunk a 3-as metróra, azzal elmegyünk a Deákig, és ott átszállunk a 2-es metróra, onnan meg már egyenes utunk van a boltig, szóval nincs más dolgunk, mint élvezni, a menetet. Most is ezen az útvonalon mentünk, - mert minek mentünk volna másikon? - zökkenőmentesen el is jutottunk a Deákig, ahol szinte zéró várakozás után meg is érkezett a metró, amire természetesen felugrottunk. Olyan szerencsénk volt, hogy nem hogy még ülőhelyünk is akadt, de annyira nem is voltak sokan a járaton. Ám, az élet sosem ilyen egyszerű, s mindig vannak emberek, akiknek semmi se jó. Így volt ezzel a velünk közvetlenül szemben ücsörgő, korosdó férfi is. Eleinte csak annyiban vettem szemügyre a már lassacskán aggastyánkorba érő embert, mert elég mogorva arccal méregetett. Ez nálam már megszokott dolog, úgyhogy szilárdan álltam a tekintetét. Hamar észrevette, hogy nem fogok el hátrálni az ő már-már állatias erőfitoktatásától, úgyhogy visszavett a tempóból, és meghúzta magát. Nem is szenteltem rá több figyelmet, egészen addig a pillanatig, amíg szegény párának melege nem lett. Amikor felállt, hogy levegye kaf.. kabátját, feltűnt, a tipikus, zsidók által viselt sál - utánanéztem, de nem találtam meg mi a neve sajnos. Nyomban kapcsoltam, és felhívtam rá Vori figyelmét is, és gondoltam magamban, na, most vicces leszek, és egyben tesztelem, mennyire is rettegnek ezek a szegény zsidók. Szóval fogtam magam, és kinyújtottam a lábamat, olyan közel a fickóhoz, hogy pont ne érjek hozzá. Szeretném elismételni, acélbetétes bakancs volt rajtam, és az ugye nácifasiszta dolog. Bizony. A fickó felfogta a célzásom, és alig észrevehetően, - de számomra könnyedén kiszúrhatóan - mégjobban összébbhúzta magát. Egy darabig hagytam, had főljön a saját levében a vén bibsi, aztán gondoltam, fokozom az izgalmakat, és továbblépek a következő szintre. Tehát fogtam magam és feldobtam a jobb lábamat a bal lábamra, úgy hogy a jobb bokám a bal térdemen pihenjen. A fickó szemei majd kiúgrottak a helyéről, úgy fennakadt rajta a tekintete. Majd szép lassan feljebb kúszott a pillantása, és találkozott az enyémmel. A félelem szikrái tisztán kivehetőek voltak a szemében, majd ez a jelentősgételjes pillanat után hirtelen elkapta a fejét, és mégjobban összehúzta magát. Úgy festett az öreg körülmetélt, mint egy kisiskolás, akit épp megszidott a tanító néni. Amint befutott a metró a Stadionok megállóba a biboldó úgy rohant, menekült le a metróról, mintha a járaton ücsörgő összes gój az ő vérét akarta volna meginni. Hahahaha! Ezek szerint tényleg rettegnek szegények!

N. M. Darky