Munkásököl Vasököl, Oda Üt Ahová Köll!

Nos, még élek. Azt hiszem. Átvészeltem ezt a hetet is, bár igaz, eddigi "tündöklésemet" kissé elhomályosítja a szerdai napon történt balesetem. De minden a maga idejében!
Hétfőn reggel - mint ugye minden rendes munkásember - melóba készülődés közben valamiért hirtelen rosszul lettem, és egy szép nagyot színeset ásítottam. Egy ilyen nagyszerű start után inkább szóltam a főnökömnek, hogy inkább nem mennék be aznap dolgozni, lévén, hogy a gyomrom tartalma "rossz nyíláson keresztül" távozott a szervezetemből, s mellette még a közérzetem is nagyon "toppon" van. Így inkább visszafeküdtem aludni, és egész nap pihentem, mert másnap már viszont mindenféleképpen menni akartam melózni.
Kedd. Tulajdonképp egy "szürke hétköznap" volt. Reggel felkeltem, összekészültem és elmentem dolgozni. Egész nap szigeteltem - ami nem épp egy hálás feladat. Aki még életében nem szigetelt - Oh, hogy irigylem őket! - azoknak leírnám, hogy mennyire kellemes eme feladat. Fogod a szigetelőanyagot, amit úgy kell elképzelni, mint egy bazinagy alufólia lapot, amit átfuttattak szövetszálakkal, s az egyik oldalára egy gyapotkeverék anyagot ragasztottak. Nos, ezt az anyagot kellett első körben méretre vágni, ami tulajdonképpen nem is para, de a felrakás! No, az egy merőben más tészta. Ha szimpla csövekről van szó, amik még nincsenek beépítve, akkor ez a művelet igazán könnyű, és néha még szórakoztató - szerintem legalábbis tök mókás ahogy ráfekszel a csőre és vele együtt gurulsz, miközben méretezed rá az anyagot - is tud lenni, de ha viszont már be van építve, akkor már kicsit nehezebb, mert általában ott már vannak nehezítő tényezők is, mint például a plafon, további csövek, kábelek, sinek, stb. de ezek többnyire még mindig relatíve könnyedén leküzdhető akadályok - csak sokszor sokat kell velük pepecselni. De az igazi jóság, amikor az úgynevezett "könyököt" kell beburkolni. Na, az Hardcore! Biztos én vagyok tapasztalatlan, és érzékem sincs hozzá, de ezekkel rohadt sokat szívóztam. A könyök maga a kanyarodó cső, ami ilyen kis szelvényekre van osztva. Ezekkel az a probléma, hogy iszonyúan lehetetlen helyeken találhatóak meg általában, és nagyon sokat kell velük szívózni. Megvan a maga technikája persze, de nekem elég sok fejtörést okoztak sokszor.
Nos, röviden és tömören összefoglalván, ezekkel szívóztam a múlt héten és ezen a héten is.
A szerdai nap az, amelyik tulajdonképpen említésre méltó még, hiszen akkor történt a balesetem. A kollégám utasítására le kellett volna szigetelnem egy csövet, ami épp akkor lett beállítva a helyére. Hogy egészen pontos legyek, nem is magát a csövet kellett volna leszigetelnem, hanem a bilincsek miatt kivágott részeket kellett ismét lefednem. Épp azon munkálkodtam, amikor egyszercsak egy tompa ütést éreztem a fejeztem, majd a karomon. S mikor ránéztem a kezemre, azt vettem észre, hogy egy furcsa, lilás színű, ragadós massza folyt szét a karomon, amely első pillantásra úgy festett, mintha fel akarta volna falni a kezemet. A már épp megkötni készülő purhab volt az. A vérnyomásom azonnal az eget kezdte el súrolni, s egy pillanatra még a vérem is megfagyott, amikor ráeszméltem: két ütést éreztem. Feszülten nyúltam fel hajamhoz, miközben szép lassan keltem fel az addigi, guggoló pozíciómból. Egy hatalmas gombócnyi lilás massza kuporgott a fejemen. A felismeréstől ajkaimat rögtön válogatott szitokszavak hagyták el, melyek olyannyira voltak dühtől fröcsögőek, s obszcének, hogy a körülöttem dolgozó kőművesek elégedetten csettintettek. Rögtön rohantam a kollégámhoz, hogy megtudjam, ilyenkor mégis mi a teendő, de ő csak annyit mondott, hogy gyorsan keressek valami csapot, és mossam le azt a kezemről, mert hamarosan megszilárdul. Mint az őrült ki letépte láncát, rohantam a legközelebbi csaphoz, s veszett tempóban kezdtem el ledörzsölni azt a ragadós szart magamról. Nem sok sikerrel. A víz egyáltalán nem akarta leszedni, sőt, inkább csak szétkentem magamon. Futottam vissza a kollégámhoz, hogy na most aztán ügyeskedjen nekem valamit, amivel le tudom szedni magamról. Hosszas keresgélés után egy festő srác szerzett nekem nitro hígítót, amivel valamennyire le tudtam szedni magamról - a bőröm egy rétegével együtt. Sajnos a hígító hamar elfogyott, hiszen alig volt az üvegben, de az az átkozott purhab viszont pillanatról pillanatra egyre jobban megkötött rajtam, égető, fájó érzést hozván magával. Olyan volt, mintha tűzbe raktam volna a kezem könyéktől az ujjaim végéig. Időközben - mivel külön keresgéltük a megoldást - előkerült a kollégám, s miután közöltem vele, hogy te bizony most hazaviszel engem kocsival, amire rögvest rá is bólintott.
Dél környékén értem haza. Miután leírtam Vorinak, hogy mi történt, rögtön át is ugrottunk hozzájuk. Vori nagyapja levágta a hajamban tomboló káoszt, aztán utána nekiláttam, hogy letépjem, illetve vágjam magamról a purhab azon részeit ami még ottmaradtak a kezemen. Olyan 3-4 órán keresztül tartott a "kínzásom," amibe azért beiktattunk egy finom ebédkét is, aztán úgy döntöttem, aznapra befejezem a kínzásomat, s hazamegyünk. Így hát megköszöntem a segítséget, s visszaindultunk. A végeredmény: a hajamon első blikkre semmi se látszik, viszont ha lehajtom a fejem, akkor azért eléggé kiszúrható, hogy hátul a forgómnál kb negyed akkora a hajam, mint másutt. A karomon díszelgő darabkák pedig távolról úgy festenek, mintha egy elbaszott non-figuratív tetoválás lennének.
Ha végülis jobban meggondolom, hogy mi is történt, tulajdonképpen hálás vagyok az Úrnak, hogy nem mondjuk a szemembe csöppent az a szutyok - azzal kicsit jobban befürödtem volna. Szóval jah, egész olcsón megúsztam, bár attól függetlenül, hogy a rőzsém nagyrésze megvan még, le fogom vágatni, mert rohadtul zavar az a kis "folt."
Csütörtök. Azt leszámítva, hogy mindenki, aki látta/hallotta mi történt odajött hozzám, hogy kérdezősködjön, vagy hogy csak viccelődjön egy kicsit velem, meg a purhabbal, pontosan ugyanolyan volt, mint a többi munkanapom. Meló után hazamentem, agonizáltam, fürödtem, ettem, lazultam kicsit, majd lefeküdtem aludni. Mondom, szürke hétköznap.
Péntek. A meló ugyanaz volt mint eddig. Mérés. Vágás. Szigetelés. Mérés. Vágás. Szigetelés. Mérés. Vágás. Anyázás. Mérés. Vágás. Stb.
Este viszont mikor hazaértem, egy kisebb méretű party volt itt, ami nem tartott sokáig, mert Voriék elmentek bulizni a Morrison's-ba, én meg ledőltem aludni, mert szombaton is meló volt.
Szombat. Laza nap volt. Délig dolgoztam csak, aztán kidobták a fizut is, úgyhogy volt öröm és bódottá! Délután elmentünk nagybevásárolni, aztán estig punnyadtunk. És korán lefeküdtem aludni, mert nagyon fáradt voltam.

Viszont elvonatkoztatva a hét eseményeitől, és kicsit elmerülvén a gondolataimban, írnék kicsit most azokról is. Ez egy blog ugyebár, és abba ez is belefér még. Szóval azon gondolkoztam, hogy mennyiben változott meg a kapcsolatom a pécsi cimboráimmal, mióta felköltöztem. Tulajdonképpen iszonyú kevés emberke veszi a fáradtságot, hogy akármilyen szinten is érdeklődjön felőlem. Pedig anno hogy mondogatták, hogy így keresünk majd, meg úgy! Bah. Kicsit meglepődtem pár emberke viselkedésén. Az érem másik oldalához az is hozzátartozik, hogy én se nagyon vagyok elérhető msn-en különböző okokból kifolyólag - de az msn koránt sem az egyetlen út amivel el lehetne engem érni! Én igyekszem tartani a kapcsolatot, de rengeteg akadályt le kell küzdenem. Pl telefonálgatni nem nagyon tudok, hiszen már nem vagyok előfizetéses, már kártyás vagyok - s azt is én fizetem. Nehezebb ám úgy, hogy nem támogatnak már az ősök. Nem kell ezt feltétlenül szemrehányásnak tekinteni, hiszen nyílván én se teszek meg mindent, de Belőletek még a törekvés is hiányzik. Én legalább próbálok blogot vezetni, hogy lássátok, mi van velem, no de visszafele nem igen kapok visszajelzéseket. Kinek nem inge, ne vegye magára.

N. M. Darky