Mystic Inner Chaos

Yo! Elég régen írtam már ide, ugye? :) Nos, mint mindennek - ennek is megvan a maga oka, amiért abbahagytam a gondolataim elektronikus papírra vetését. De abba most nem mennék inkább bele. Majd talán egy másik alkalommal... ;)

Az ok, amiért most mégis úgy döntöttem, hogy billentyűzetet ragadok, az az, hogy megtaláltam a régi kacatjaim között egy hát... kis bátorsággal valamiféle írás-féleségnek nevezhető első szárnypróbálgatásomat. Tulajdonképpen az pusztán amolyan "naplóbejegyzés-féle" mint valami regény vagy "írás." Ezen próbálkozásom a Mystic Inner Chaos (Misztikus Belső Káoszt) nevet viseli - innen indult nem éppen gigászi csúcsokba emelkedő pályafutásom. Nos, nem is csűröm-csavarom tovább a szót, akit érdekel, olvassa el - bár leginkább csak saját magam szórakoztatására dobom ezt most így fel, mivel nem hinném, hogy túlzottan bárkit is lázba hozna. :) Jó pár évvel ez előtti kis szösszenet. Én, így, mai fejjel már jóval másképp fogalmaztam volna meg de íme, fogadjátok sok szeretettel - Ti hardcore Darky-blog-fanok - Tisztelt Hölgyeim és Uraim,

Mystic Inner Chaos

Az olvasás mellé erősen ajánlott ezen szám hallgatása!

Egy barátommal találkoztam aznap, Darioval, akivel elbeszélgettük és elhülyültük a délutánt. Egyszóval jól éreztük magunkat.
Épp egy cukrászdából tartottunk egyenest a távolsági buszállomásra, avagy ahogy mi hívjuk, a parasztelosztóra.
Közben egy egyenes utcán sétáltunk végig, ami tele volt emberekkel. Sokszor alig lehetett elférni a járdán, mert annyian voltak, így előfordult hogy lekényszerültünk az úttestre.
Jó szokásunkhoz híven természetesen akkor is végig beszélgettünk, hülyéskedtünk.
Már épp leértünk azon az emberekkel tömött utcán, amikor mintha megtörte volna az embertömeg monoton unalmasságát egy 3-4 fős lány csoport. Épp velünk szemben igyekeztek felfele a Széchenyi tér irányában.
Valójában nem túl sok figyelmet szenteltem rájuk, hiszen belül valahol teljesen máshol jártam. Egészen addig, amíg meg nem pillantottam a csoport utolsó tagját.
Hirtelen, valami belső sugallat vagy késztetés? hatására úgy éreztem, bele KELL néznem a szemébe...
Beletekintettem... Ahogy belenéztem, észrevettem hogy ő is abban a pillanatban tekintett bele az enyémbe.
Tekintetünk összefonódott. Úgy éreztem egy pillanat tört részéig, hogy elvesztem az Ő gyönyörű, gesztenyebarna szeme mélységében...
Pillantása mély volt. Úgy éreztem a veséméig lát... talán ez a kifejezés nem igazán illik ide, mivel nem fejezi ki Igazán, mivel még annál is tovább hatolt bennem átható tekintetével.
Nem köszöntem, ő se nekem. Nem intettünk, csak mentünk tovább utunkon.
De én pár lépés után megálltam. Helyesbítek, nem megálltam, hanem elvesztettem az uralmamat a testem felett... Megtorpantam. Mintha nem is az én akaratomnak engedelmeskedne a testem, hanem egy belső, misztikus erő akarta volna így.
Nem tudtam szabadulni az érzéstől, ami hatalmába kerített. A világ hirtelen belassult a számomra. Mintha megállt volna. Mintha megszűntem volna létezni.
Hirtelen, mintha egy villámcsapás lenne eszembe villant egy gondolat. Egy gondolat, ami szöget ütött a fejembe. Egy gondolat, amely az óta is ott kering folyton-folyvást az elmémben.

Ám ahhoz hogy megértsük, mi történik a továbbiakban, most vissza kell ugranunk történetünk főhősének múltjába... egész pontosan 2 évet.
Akkoriban történt ugyanis, hogy jártam valakivel, aki... nos, mondjuk úgy, nem épp a legalkalmasabb időpontot választott arra, hogy meg akarjon ismerni engem...
Ám a sors mégis úgy hozta, hogy mégis, akkor és úgy rámtaláljon.
Én akkoriban üresnek érezem magam, valahogy nem voltam önmagam. Felejteni akartam de nem tudtam...
Ugyanis pár hónappal azelőtt szakított velem addigi életem első komolyabb szerelme, és borzasztóan, elviselhetetlenül fájt hogy vége lett.
Elkeresésemben megragadtam az első alkalmat hogy megszabaduljak a fájdalomtól mely belülről szinte már felemésztett.
Igen. Végülis sikerült elfeledtetnie velem.
Tudom. Ocsmány dolog valakit így kihasználni... Erre később jöttem csak rá, amikor észrevettem, hogy milyen aljas is vagyok én valójában...
Szerettem őt, de közel sem úgy ahogy ő azt megérdemelte volna.
Nem bírtam tovább elviselni a gondolatot, hogy így kihasználom szegényt... így véget vetettem a románcnak.
Egészen idáig azt hittem, elfelejtettem, lezártam. Idáig...

...Visszafordultam.
Az emberek, akik eddig mögöttem jöttek, sokan közülük akik nem vették időben észre hogy megálltam és nem tudtak kitérni, nekemütköztek.
De én csak álltam ott rezzenéstelenül, arcomon bamba kifejezéssel és bámultam Utána.
Hirtelen mintha a semmiből támadt volna fel a szél, arcomba fújta hosszú szőkésbarna hajam. Ezzel is mintha valami titokzatos erő még jobban hangsúlyozni akarta volna magatehetetlenségem.
Közben, Dario szólítgatott. Hívott hogy menjünk tovább, mert le fogjuk késni a buszt. Kérdezte, mi van velem. Kérdezte mi a baj.
Ám hangja csak tompa morajlásknak érződött a fejemben ordító összezavarodottságban.

Agyamban hirtelen egy kép, mellette egy mondattal kezdett őrült tempóban villódzni mintha valami elfuserált neonreklám lenne... Ő volt az, Felismertem...

Az idő minden átmenet nélkül felgyorsult, visszatért eredeti gyorsaságába és mentünk tovább...
Ez a jelenet számomra mintha hosszú órákon át tartott volna, azonban egy röpke pillanat volt csupán.
Nem futottam utána, csak az elmémben kergettem tovább...

Nos, ennyi volna. Az íráson semmit nem változtattam, mindent úgy hagytam, ahogy azt anno papírra vetettem. Nem volt nagy eresztés, de ez a kis semmiség számomra nagyon sokat jelent. Amúgy a történet folytatása, hogy felvettem a kapcsolatot újra a leányzóval, ám ő csak játszott egy kicsit az érzelmeimmel, majd eltaszított magától. Bár annak ellenére, hogy, ez most eszembe jutatta azt az érzést... nem bánom, hogy ezt most publikáltam. Remélem azért elnyerte a kedves olvasó(k) tetszését.

To be continued...(?)

N. M. Darky